Első forduló: november 22. 15 óra
11-12. évfolyam
„Arany 200”
Készüljetek fel Arany életpályájából, életművéből! A feladatlap tartalmazni fog Arany kulcsfontosságú műveire vonatkozó kérdéseket (versek, elbeszélő költemények, balladák, tanulmányok, stb.), versfelismerést, a korszakra és a párhuzamokra vonatkozó kérdéseket, valamint leíró nyelvtani és stilisztikai kérdéseket is.
9–10. évfolyam
Olvassátok el az alábbi három novellát! Gondoljátok át, hogyan, mely pontokon kapcsolódik a három szöveg egymáshoz! Jellemezzétek a szereplők egymáshoz való viszonyát, vizsgáljátok meg a közöttük lévő hierarchiát! Gondolkodjatok arról, hogy milyen folyamatok játszódhatnak le a főhősökben! Gyűjtsetek információkat a szerzőkről! Készüljetek arra, hogy a versenyen nyelvtani ismereteket (általatok már tanult témakörökből) is fogunk kérdezni!
Jó olvasást, elmélyülést kívánunk.
Sylvia Plath: Beavatás
– Olyan sötét és meleg van ebben a pincében, mint egy dunsztosüvegben – gondolta Millicent, miközben szeme hozzászokott a különös félhomályhoz. A csönd pókhálóktól volt puha, és a kőfalba magasan vágott kicsi, négyszögletes ablakon át beszüremlett az októberi telihold halványkék fénye. Millicent már látta, hogy egy farakáson ül, a kazán mellett.
Hátrasimította a haját. Kemény és ragacsos volt a tojástól, amit nemrég törtek szét a fején, mikor bekötött szemmel térdelt a leányszövetség oltára előtt. Egy ideig csend volt, majd hallotta a halk reccsenést, és érezte, hogy a hideg, nyúlós tojásfehérje szétterül a fején, és lecsorog a nyakán. Valahonnan elfojtott nevetést hallott. Mindez hozzátartozott a szertartáshoz.
Aztán a lányok megfogták, és továbbra is a kendővel a szemén Betsy Johnsonék házának folyosóin a pincébe vezették, és rázárták az ajtót. Egy óra múlva érte jönnek, akkor vége lesz a Patkánypernek: elmondja, amit el kell mondania, és hazamegy.
Ez az éjszaka volt ugyanis a nagy finálé, a tűzpróba. Nem férhetett hozzá kétség, hogy bekerül. Egyetlen esetről sem tudott, hogy valakit meghívtak a gimnáziumi leányszövetségbe, és ne felelt volna meg a beavatáson. Az ő esete azonban egészen más lesz. Erről gondoskodni fog. Pontosan nem tudta volna megmondani, mi késztette a lázadásra, de az biztos, hogy volt valami köze Tracyhez és
a hangamadarakhoz.
Melyik lansingi gimnazista lány ne szeretne most a helyében lenni, gondolta vidáman Millicent. Melyik lány ne szeretne a kiválasztottak között lenni, még ha ez öt napig tartó beavatással jár is iskola előtt és után, amely péntek éjjel éri el csúcspontját és végét, mikor a Patkányperben felavatják az új lányokat. Még Tracyt is elfogta a sóvárgás, mikor meghallotta, hogy Millicent egyike az öt meghívott lánynak.
– Semmi sem változik köztünk, Tracy – mondta neki Millicent. – Eztán is mindig együtt leszünk, úgy, mint eddig, és jövőre biztos te is bekerülsz.
– Tudom, de akkor is – szólt Tracy halkan –, meg fogsz változni. Talán észre se veszed. Semmi sem marad változatlan.
Csakugyan, gondolta Millicent. Milyen borzalmas is volna, ha az ember nem változna… ha arra volna ítélve, hogy élete hátralévő részét az előző évek szürke, félénk Millicentjeként élje le. Szerencsére minden változásban, fejlődésben, mozgásban van.
Tracyre is sor kerül. Majd elmeséli Tracynek azt a sok hülyeséget, amit a lányok mondtak neki, és Tracy is megváltozik, mert belép a bűvös körbe. Majd ő is megismeri a rituálét, ahogy a múlt héten Millicent.
– Először is – mondta az öt jelöltnek Betsy Johnson, a leányszövetség virgonc, szőke titkára, mikor múlt hétfőn az iskolai menzán ücsörögtek néhány szendvics mellett –, először is mindenkinek lesz egy nővére. Ő parancsol nektek, és azt kell tennetek, amit mond.
– Ne felejtsétek el, amit a feleselésről és a mosolygásról mondtunk – szólt közbe Louise Fullerton nevetve. Louise a gimnázium másik kitűnősége volt, csinos, barna hajú, sötét bőrű lány, a diáktanács elnöke. – Csak akkor szólalhattok meg, ha a nővéretek kérdez tőletek valamit, vagy azt parancsolja, hogy beszéljetek valakivel. És nem mosolyoghattok, bármennyire szeretnétek.
A lányok idegesen nevettek. Megszólalt a csengő, jelezve a délutáni órák kezdetét.
Jó mulatság lesz, gondolta Millicent, amint kivette könyveit a fiókjából, és izgalmas újdonság: hozzátartozni egy szoros közösséghez, a lansingi gimi krémjéhez. Ez persze nem iskolai szervezet. Sőt, Mr. Cranton, az igazgató egyenesen be akarta tiltani az egész beavatást, mert úgy gondolta, nem demokratikus, és zavarja az iskolai munkát. De nem tehetett ellene semmit. A lányoknak öt napig nem volt szabad festeni magukat és becsavarni a hajukat, amit persze mindenki észrevett, de hát mit tehettek ez ellen a tanárok?
Millicent leült az asztalához a tanulószobában. Holnap büszkén, nevetve, rúzs nélkül jön iskolába, vállig érő, kibontott, sima hajjal, és mindenki tudni fogja, még a fiúk is, hogy a kiválasztottak egyike. A tanárok tanácstalanul mosolyognak majd, s talán azt gondolják: szóval most Millicent Arnoldot szúrták ki. Nem gondoltam volna.
Egy két évvel ezelőtt tényleg nem sokan gondolták volna. Millicent már régen várta, hogy befogadják, régebben, mint mások. Mintha már évek óta ülne egy pavilonban, kizárva a táncteremből, és csak bámulná az ablakon át a terem csillogó belsejét, ahol a fény tiszta és a levegő olyan, mint a méz, nézné sóvárogva a vidám párokat, ahogy keringőznek a soha véget nem érő zenére, nevetgélnek kettesével vagy csoportokban, és senki sincs egyedül.
De most végre, egy hétig tartó harsonaszó és vigasság közepette eleget tesz a meghívásnak, és a „Beavatás” jelzetű főbejáraton át belép a bálterembe. Felkapja bársonyszoknyáját, selyemuszályát vagy valami hasonlót, amit a kitagadott királylányok viselnek a mesékben, és elfoglalja jogos birodalmát… Megszólalt a csengő, a szünet véget ért.
– Várj, Millicent! – Louise Fullerton jött mögötte, Louise, aki mindig olyan kedves volt hozzá, előzékeny, és már a meghívás előtt is sokkal barátságosabb, mint a többiek.
– Figyelj csak – Louise utolérte, együtt mentek a folyosón latinra, a következő órájukra –, van valami dolgod ma iskola után? Szeretnék beszélni veled a holnapi napról.
– Rengeteg időm van.
– Akkor találkozzunk a társalgóban osztályfőnöki óra után, és elmegyünk a presszóba vagy valami.
Ahogy Louise mellett sétált a presszó felé, Millicentet a büszkeség hulláma öntötte el. Mindenki láthatta, hogy ő és Louise a legjobb barátok.
– Tudod, annyira örültem neki, hogy megszavaztak – mondta Louise. Millicent elmosolyodott.
– Egészen lázba hozott a meghívás – vallotta be –, csak azt sajnáltam, hogy Tracy nem jutott be.
Tracy, gondolta. Ha létezik olyan, hogy „legjobb barát”, Tracy volt az ebben az évben.
– Igen, Tracy – mondta Louise. – Helyes lány, fel is vették a listára, de… a végén három fekete golyót kapott.
– Fekete golyó? Az meg mi?
– Hát, elvileg nem volna szabad elmondanom egy kívülállónak, de mivel a hét végére már úgyis tag leszel, nem hiszem, hogy ártanék vele. – Már a presszónál jártak. – Szóval – magyarázta halkan Louise, miután elhelyezkedtek egy boksz bizalmas magányában – minden évben egyszer a leányszövetség összeírja az összes lányt, akinek a tagsága szóba jöhet…
Millicent lassan szürcsölte a hideg, édes italt, a fagylaltot az alján a végére hagyta. Figyelmesen hallgatott, Louise folytatta: – …és aztán tartunk egy nagy összejövetelt, ahol felolvassuk a lányok nevét, és mindet egyenként megtárgyaljuk.
– Igen? – kérdezte Millicent gépiesen. Furcsa volt a hangja.
– Ó, tudom, mit gondolsz most – nevetett Louise. – De az egész egyáltalán nem olyan szörnyű. Igyekeznek mellőzni a rosszindulatú pletykát. Egyszerűen sorra vesznek minden lányt, és megbeszélik, ki miért tartja vagy nem tartja alkalmasnak a klubba. Aztán jön a szavazás. Három fekete golyó kizár egy lányt.
– Megkérdezhetném, mi történt Tracyvel? – mondta Millicent. Louise nevetése kicsit kelletlenül csengett.
– Hát, tudod, milyenek a lányok. Figyelnek az apróságokra. Úgy értem, néhányan úgy gondolták, hogy Tracy túlságosan különböző. Talán javasolhatnál neki egy pár új dolgot.
– Például?
– Például azt, hogy ne jöjjön térdzokniban az iskolába, vagy ne hordja abban az ócska táskában a könyveit. Tudom, ez nem hangzik valami nagy dolognak, de az ilyenek választják el egymástól az embereket. Te is tudod, hogy egyetlen lansingi lány sem venne térdzoknit, még farkasordító hidegben sem, és az az iskolatáska is olyan gyerekes.
– Tényleg – mondta Millicent.
– Ami a holnapi napot illeti – folytatta Louise –, Beverly Mitchell lesz a nővéred. Figyelmeztetlek: ő a legkeményebb, de ha rendben mennek a dolgok, ez annál nagyobb dicsőség lesz rád nézve.
– Kösz, Lou – mondta Millicent hálásan, és azt gondolta, hogy mindez nem is olyan vicces. Ez a középkori kínvallatás rosszabb, mint egy hűségpróba. Mit kell egyáltalán bizonyítanom? Hogy képes vagyok arcizomrándulás nélkül parancsokat teljesíteni? Vagy egyszerűen csak élvezik, hogy ugráltathatnak minket?
– Tulajdonképpen csak egyre kell vigyáznod – mondta Louise, miközben fagylaltja maradékát kanalazta –, hogy nagyon alázatos és engedelmes legyél, mikor Bevvel vagy, és csak azt tedd, amit ő mond. Ne nevess, ne beszélj vissza, és ne próbálj viccelődni, mert Bev annál jobban megnehezíti a dolgodat, és hidd el, ehhez aztán igazán ért. Fél nyolckor legyél nála.
Millicent ott is volt. Megnyomta a csengőt, és leült a lépcsőre, úgy várta Bevet. Pár perc múlva nyílt az ajtó, és megjelent Bev, komoly arccal.
– Állj fel, pocok – parancsolta Bev.
Volt valami a hangsúlyában, ami nem tetszett Millicentnek. Már-már rosszindulatú volt. És a „pocok” megnevezést is olyan kellemetlenül személytelennek érezte, még akkor is, ha minden beavatandó lányt így hívtak. Megalázó volt, mintha egy számot adtak volna neki. Az egyéniség megcsúfolása.
Lázadás öntötte el.
– Azt mondtam, állj fel. Süket vagy?
Millicent felállt, s nem mozdult.
– Befelé a házba, pocok. Ágyazz be, és rakd rendbe a szobámat az emeleten!
Millicent némán ment fel a lépcsőn. Megtalálta Bev szobáját, és elkezdett beágyazni. „Milyen abszurd helyzet”, gondolta magában mosolyogva, „hogy ez a lány úgy parancsolgat nekem, mint egy szolgának.”
Bev hirtelen az ajtóban termett.
– Tüntesd el azt a mosolyt az arcodról! – kiáltott rá.
Úgy látszott, van valami ebben a kapcsolatban, aminek a fele se tréfa. Bev szemében, Millicent egészen biztos volt benne, a hatalommámor kemény, fényes szikrája villant.
Útban az iskola felé Millicentnek, tíz lépéssel mögötte, Bev könyveit kellett cipelnie. Mire a presszóhoz értek, már a lansingi fiúk és lányok sokasága várta a parádét. A többi jelölt is ott volt, úgyhogy Millicent megnyugodott. Most már nem lehet olyan rossz, hisz nincs egyedül.
– Mit csináltassunk velük? – kérdezte Betsy Johnson Bevtől. Aznap reggel Betsy „pocok”-jának egy ócska, színes napernyővel kellett átsétálnia a téren, s közben a Mindig szivárványt ker című dalt énekelni.
– Én tudom – mondta Herb Dalton, a jóképű kosárlabda-kapitány.
Bev szembetűnő változáson ment át. Egyszeriben nagyon lágy és csábos lett.
– Te nem mondhatod meg, hogy mit csináljanak – mondta Bev mézesmázos hangon. – A férfiaknak ebbe nincs beleszólásuk.
– Oké, oké – nevetett Herb, és hátralépett, úgy téve, mintha egy ütést védene ki.
– Kezd késő lenni – jött oda hozzájuk Louise. – Mindjárt fél kilenc. Legjobb lenne, ha az iskolába vezényelnénk őket.
A „pockok”-nak charlestonlépésben kellett az iskoláig menni, és mindegyiknek meg kellett próbálnia túlénekelni a másik négyet a saját dalával. Az iskolában persze nem lehetett hülyéskedni, de még ott is érvényes volt az a szabály hogy az órán kívül és ebédszünetben nem beszélhettek fiúval… sőt még iskola után sem. A leányszövetség tagjai ezért beszervezték a legnépszerűbb fiúkat, hogy menjenek oda a „pockok”-hoz, és hívják őket randevúra, vagy próbálják őket szóra bírni, és a pocok néha úgy meglepődött, hogy mielőtt észbe kapott volna, elkezdett beszélni.
A fiú ezt jelentette, a lány pedig rossz pontot kapott.
Mikor Millicent délben fagylaltért állt sorba az ebédlőpultnál, Herb Dalton elindult felé. Millicent már azelőtt észrevette, hogy a fiú megszólította, de gyorsan lesütötte a szemét, és azt gondolta: túl előkelő, túl barna és mosolygós. Én pedig túl sebezhető vagyok. Éppen vele kellene vigyáznom?
Nem szólok semmit, gondolta, csak kedvesen mosolygok.Kedvesen, némán Herbre mosolygott. Herb válaszvigyora csodás volt. Egész biztosan több, mint amennyit a kötelesség diktált.
– Tudom, hogy nem szólhatsz hozzám – mondta Herb nagyon halkan. – De klasszul viselkedsz, a lányok is ezt mondják. És nekem tetszik a hajad így, egyenesen.
Bev közeledett feléjük, piros ajkán számító mosollyal.
– Miért a pockokra vesztegeted az idődet? – trillázta vidáman. – Lakat van a szájukon. Herbnek azonban még volt egy dobása búcsúzóul. – De ez a lány olyan vonzóan hallgat. Millicent mosolyogva ette a fagylaltját a pultnál Tracyvel. A kívülállók, mint Millicent is eddig, általában gyerekes bohóckodásnak tartották a beavatást, és gúnyolódtak rajta, de csak azért, hogy elrejtsék titkolt irigységüket.
Tracy azonban megértő volt, mint mindig.
– Azt hiszem, Tracy, a mai este lesz a legszörnyűbb – mondta Millicent. – Úgy hallom, a lányok busszal átvisznek minket Lewistonba, és a téren fognak szerepeltetni.
– Vedd fel a fapofát – javasolta Tracy. – De magadban nevess, ahogy csak tudsz.
Millicent és Bev már a többi lány előtt elment a busszal. A Lewiston térig vezető úton végig állniuk
kellett. Látszott, hogy Bevet nagyon dühíti valami. Végül megszólalt:
– Ma az ebédnél Herb Daltonnal beszéltél. – Nem – mondta Millicent őszintén.
– De én láttam, hogy rámosolyogtál. Ez majdnem ugyanolyan rossz, mintha beszélgettél volna vele. Ügyelj rá, hogy ne forduljon elő még egyszer.
Millicent hallgatott.
– Még van egy negyedóránk – mondta aztán Bev. – Azt akarom, hogy menj végig a buszon, és kérdezd meg az embereket, mit ettek reggelire. De jól vigyázz: nem mondhatod meg, hogy ez beavatás.
Millicent végignézett a zsúfolt buszon, és hirtelen hányingere lett. Hogy fogom megtenni, gondolta, hogy menjek oda ezekhez a kőkemény arcú emberekhez, akik ridegen bámulnak ki az ablakon?…
– Hallottad, pocok.
– Elnézést, asszonyom – mondta Millicent udvariasan egy nőnek, aki a legelső ülésen ült. – Felmérést végzek. Meg tudná mondani, mit eszik reggelire?
– Hát… ööö… csak narancsdzsúszt, pirítóst és kávét – mondta az asszony.
– Köszönöm. – Millicent odament a következőhöz, egy ifjú üzletemberhez.
ő tükörtojást és pirítóst evett, és hozzá kávét ivott.
Mire Millicent a busz végére ért, mindenki mosolygott rá. Nyilvánvalóan látják, gondolta, hogy ez valamiféle beavatás. Végül már csak egy férfi maradt, aki a hátsó ülés végében ült. Kicsi volt és vidám, és pirospozsgás, ráncos arca sugárzó mosolyba terült szét, amint Millicent közeledett felé. Barna kabátjában, erdőzöld nyakkendőjével úgy festett, mint egy manó vagy egy víg kobold.
– Elnézést, uram – mondta Millicent mosolyogva –, felmérést végzek. Mit eszik reggelire?
– Hangamadár szemöldököt pirítóson – hadarta a kis ember.
– Micsodát? – kiáltott fel Millicent.
– Hangamadár szemöldököt – magyarázta a kis ember. – A hangamadarak a mitológiai pusztákon élnek, egész nap repkednek, és vadul, édesen dalolnak a napba. A színük égővörös, és nagyon finom a szemöldökük.
Millicent elnevette magát. csodálatos volt, hogy egyszeriben ilyen összetartozónak érezte magát egy idegennel.
– És ön is mitológiai?
– Nem egészen – válaszolta a kis ember –, de remélem, egyszer még az leszek. Mitológiainak lenni csuda jót tesz az ember önbecsülésének.
A busz bevágódott a megállóba; Millicent sajnálta, hogy ott kell hagynia a kis embert. Szerette volna tovább kérdezgetni a hangamadarakról.
És Millicent attól kezdve egyáltalán nem érezte kínosnak a beavatást. Vidáman járta végig a Lewiston tér boltjait, törött kekszet és mangót kért, és csak nevetett magában, mikor az emberek először értetlenül bámultak, aztán felderültek, és úgy válaszoltak bolond kérdéseire, mintha teljesen komolyan gondolná őket, és mintha valami tekintélyes személy volna.
Annyi ember él tokba bújva, de a kedves érdeklődésre felnyílnak, és csodálatosan kitárulkoznak. Miért is kellene belépnie egy klubba ahhoz, hogy kapcsolatba kerüljön más emberi lényekkel?
Egy délután Millicent és Liane Morris, szintén egy beavatandó lány, arról beszélgetett, hogy milyen lesz, ha már bevették őket a leányszövetségbe.
– Ó, én tudom – mondta Liane –, a nővérem tagja volt, mielőtt két éve leérettségizett.
– Tulajdonképpen mit csinálnak ebben a klubban? – érdeklődött Millicent. – Hát hetente egyszer gyűlést tartanak… felváltva rendeznek vendégséget… – Szóval ez csak amolyan exkluzív baráti kör…
– Azt hiszem… bár ez egy kicsit furcsa megfogalmazás. De az biztos, hogy növeli a lány presztízsét. A nővérem elkezdett járni a futballcsapat-kapitánnyal, miután bekerült. Nem rossz, én mondom.
Nem, tényleg nem rossz, gondolta Millicent, amint a Patkányper reggelén az ágyban heverészett, és az eresz alatt csiripelő verebeket hallgatta. Herbre gondolt. Akkor is olyan kedves lett volna, ha nem viseli magán a leányszövetség jegyeit? Járna-e vele (ha ugyan járna) csak önmagáért, minden megkötés nélkül?
Volt még egy dolog, ami zavarta. Hogy ő bejut, Tracy meg kint reked. Mert ez már csak így van. Millicent tanúja volt jó néhány ilyen esetnek.
Odakint a verebek még mindig csiripeltek, és ahogy feküdt az ágyban, Millicent maga elé képzelte őket: fakó szürkésbarna madarak raja, egyik olyan, mint a másik, mind egyforma. És akkor, miért, miért nem, a hangamadarak jutottak az eszébe. A puszták fölött szárnyalnak, énekelve és rikoltozva járják be az égbolt hatalmas tereit, alábuknak és felröppennek, büszkén erejükre, melyet szabadságuk s magányuk ad nekik. Millicent ekkor döntött.
Betsy Johnson pincéjében, a farakáson ülve, tudta, hogy győztesen került ki a tűzpróbából, az egyéniségnek ebből az égetőkemencéjéből, mely után kétféle győzelem várt rá. A könnyebbik az lett volna, hogy királylányi koronájával együtt megkapja egy válogatott társaság címkéjét is. A másik győzelem nehezebb volt, de tudta, hogy arra vágyik. Ez nem afféle arisztokratikus különválás volt.
Egyszerűen rájött, hogy más út is vezet abba a fényektől ragyogó, emberekkel és élettel teli táncterembe.
Nehéz lenne ezt ma este elmagyarázni a lányoknak, de később majd elmeséli Louise
-nak, hogy is volt az egész. Hogyan bizonyított valamit a maga számára azzal, hogy mindent végigcsinált, még a Patkánypert is, és aztán úgy döntött, hogy mégsem lép be a leányszövetségbe. És hogyan marad mégis mindenkinek a barátja. Mindenkinek a testvére, Tracynek is.
Az ajtó kinyílt mögötte, és egy fénysugár szelte át a pincepuha homályát. – Hé, Millicent, kijöhetsz. Itt az idő. – Néhány lány állt odakint.
– Megyek – válaszolta Millicent, és ahogy felkelve, a lágy sötétségből a vakító fény felé indult, azt gondolta: csakugyan itt az idő; a legkeményebb, legnehezebb rész ideje, a beavatásnak az a része, melyet saját magam találtam ki.
És akkor, valahonnan nagyon messziről, egy vad, édes dallamú fuvolaszó szállt Millicent felé, s ő tudta, hogy a hangamadarak énekét hallja, ahogy az ég hatalmas terein át suhannak és keringnek a széles, kék horizont előtt, és bíborvörös szárnyuk a fényes napba villog.
Millicentben egy másik, erős és túláradó dallam kelt szárnyra, diadalittas válasz a hangamadarak zenéjére, akik olyan tisztán és lankadatlanul énekelnek a messzi földek fölött szárnyalva. És Millicent tudta, hogy a saját, személyre szóló beavatása csak most kezdődik.
(Kishonthy Edina fordítása)
Vámos Miklós: Pofon
Az iskolát éppen tatarozták. Kívül is, belül is. Az osztályokban a plafont kitámasztották gerendákkal, melyeket hatalmas ácskapcsok fogtak össze. Kívül állványzatot építettek, az utca felől náddal beborítva.
Mint minden iskola előtt, itt is erős vaskorlát állt a járda szélén, hogy a tanítás után kiözönlő gyerekek ne rohanjanak át az úttesten.
A Nagyfiúk (a felső tagozatosok) nem rohantak, méltóságukon a
lulinak tartották. A Kisfiúk egy része sem rohant, legalábbis nem akart – őket a többiek sodorták. Ezek vagy jól nevelt vagy gyáva Kisfiúk voltak – vagy esetenként mind a kettő.
Most fél egy múlt öt perccel. Nemrégen csöngettek, Kis-, illetve Nagyfiúkat ont a boltozatos, öreg nagykapu.
Az állványzat egyik durva tartóoszlopának támaszkodva áll egy Nagyfiú. Ez a Nagyfiú igen rossz tanuló (kétszer is megbukott), és nagyon verekedős. Egyébként is van benne valami
ijesztő – a fogai összevissza állnak, az arca folyton vörös. Ezenkívül az orra alatt hosszú forradás húzódik, és ott nem nő (az egyébként kunkorodó szőkésvörös) bajusz. A fején svájcisapka, lehúzva egészen a bal füléig. Szája sarkában cigaretta, néha kiveszi onnan, és a helyén kifújja a füstöt.
Éppen a III/B osztály nyomult kifelé a kapun. Futottak, bár egyik-másik a szíve szerint lépésben jött volna. Minket most csak egyikük érdekel. Az illető közepes magasságú Kisfiú, egyáltalán nem Kisfiúbb, mint a többiek, de kevésbé sem Kisfiú, mint azok. Persze azért különbözik is tőlük. (Hiszen a Kisfiúk különböznek egymástól.) Lökték hátulról, kénytelen volt futni. A kapunál megbotlott, és a Nagyfiúra zuhant.
– Nem tudsz vigyázni, öcskös? – mondta az, és ellökte magától. Ám a kapun kibuggyanó újabb gyerekhullámról visszapattanva, a Kisfiú ismét a Nagyfiú karjai között találta magát.
– Hát löknek! – méltatlankodott.
– Akkora pofont kapsz, hogy leszárad a fejed! – sziszegte a Nagyfiú, és újra odébb taszította. De a Kisfiú megint csak visszaperdült a korláthoz.
– Nem hiszed, hogy szájon váglak? – ragadta meg a Nagyfiú a Kisfiú gallérját. A Kisfiú hallgatott, majd felnézett rá.
– Hát üss! – mondta csendesen.
– Micsoda?
– Üss, ha akarsz. – A Nagyfiú meghökkent.
– Mi az, hogy üssek?
– Hát üssél, na!
A Nagyfiú még egyszer végigmérte a Kisfiút, vékony lábaira, keskeny vállára siklott a szeme. Megvakarta a fejét, és följebb tolta a sapkát.
– Te azt hiszed, hogy erősebb vagy nálam?
– Dehogy hiszem!
– Hát akkor? – tette csípőre a kezét a Nagyfiú. Lehajolt, egészen közelről nézett a Kisfiú arcába.
– Ha meg akarsz verni, úgysem tudom megakadályozni! – mondta az. A Nagyfiú csapdát sejtett. Összeráncolta a homlokát, tanácstalanul nézett körül. A kapu már üres volt, csak egy-egy lemaradt Kis-, illetve Nagyfiú jött ki rajta időnként. Három Kisfiú (III/B-sek) az eseményeket figyelte – persze tisztes távolból. Közöttük volt Bors, aki még éppen hogy Kisfiú, de már tulajdonképpen Nagyfiú. (Ötödikbe kellene járnia, ám kétszer bukott osztályismétlésre, ezért harmadikos.)
– Szaladj el! – kiáltotta oda Bors a Kisfiúnak. – Nagyon erős, nagyon meg fog verni! – mutatott a Nagyfiúra.
A Kisfiú a fejét ingatta. Végiggondolta már. Ha ő nekiiramodik, a Nagyfiú utoléri, és még sokkal jobban megveri. Vagy máskor találkoznak, és akkor veri meg. Állandóan veszélyben lesz, örökösen rettegni fog. Különben is, a Nagyfiú bizonyára gyorsabban fut, mint ő. Ez tény. A Kisfiúnak vékony és rövid lábai voltak. Legjobb túlesni rajta! – gondolta. – Utána nyugodt lelkiismerettel mehetek haza. A Nagyfiú titokban azt remélte, hogy a Kisfiú megfogadja a tanácsot és elfut. Már régen lecsillapodott a dühe, indult volna a dolgára. A kapu üres volt, mindenki elment, csak ők ketten álltak ott a korlátnál. A Nagyfiú értetlenül rázta a fejét. A csend egyre zavartabb lett közöttük.
– Te! – szólalt meg rekedtes hangon a Nagyfiú. – Menj el, fuss el, csinálj, amit akarsz! – és ezzel hátat fordított a Kisfiúnak. Ismét cigarettára gyújtott. Eltelt néhány perc. Hátrasandított a válla fölött. A Kisfiú ugyanott állt, ahol eddig.
– Mondd, most mi a fenének nem mész el? – kérdezte a Nagyfiú. És hogy a Kisfiú nem válaszolt, hanem csak nézett rá engedelmesen, a keze tétován megindult felé. A pofon sokkal komolyabbra sikerült, mint ahogy a Nagyfiú szánta. A Kisfiú feje nekiütődött az oszlopnak, nagyot koppant. És amikor mindezek után a Kisfiú – ahelyett hogy elfutott volna vagy sírni kezdett volna – szótlanul letörölte a vért az orráról, majd lassú mozdulatokkal zsebkendő után kotorászott –, A Nagyfiú nekiesett, és agyba-főbe verte.
(Vámos Miklós: Valaki más: Válogatott novellák. Magvető. Budapest, 1981.)
Kosztolányi Dezső: A kulcs
Egy tízéves kisfiú odalépett a kapushoz.
– Hol van, kérem, az illetékosztály?
– Harmadik emelet, 578.
– Köszönöm szépen – mondta a kisfiú.
Nekivágott a rengeteg épületnek, mely kongó folyosóival, zord, penészes boltozataival úgy terjengett körötte, mint ismeretlen világ. Iramodott a különböző lépcsőkön, hármasával hágva a fokokat. Fölért a harmadik emeletre.
Itt ide-oda bolyongott. Nem találta az 578. ajtót. A számozás 411-ig haladt, aztán elakadt, s hiába járta végig a folyosót többször is, az 578. ajtónak nem volt se híre, se hamva.
Amikor már percekig tévedezett, szembe jött vele egy testes, őszbe csavarodott öregúr, iratokkal hóna alatt.
A kisfiú tisztességtudóan leemelte sipkáját.
– Kezét csókolom, Szász bácsi. Nem tetszik megismerni? Takács Pista vagyok.
– Pista – ámuldozott az öregúr -, jaj, de megnőttél, Pista. Hát te mi járatban vagy itt, Pista?
– Édesapámat keresem.
– No várj – szólt az öregúr. – Majd odavezetlek.
Az öregúr megindult lassan, súlyos elefántlépteivel. A fiúcska hajadonfőtt követte, s oldalról rásandított, kíváncsian. Szász bácsi gondokba merülve ballagott. Többé egy árva szót se szólt.
Ő is a 411. ajtóig ment, de ott benyitott, áthaladt egy irodán, ahol álló-íróasztalnál hivatalnokok körmöltek, fölrántott egy ajtót, lefelé botorkált három rozoga falépcsőn, egy fából eszkábált, homályos, villannyal világított átjáróra ért, mely a törzsépületet az új épületszárnnyal ragasztotta össze, s ezen a hosszú, poros, döngő átjárón bandukolt sokáig, mintha a világ végére igyekeznék, majd miután fölmászott három rozoga falépcsőn, kijutott egy szűkebb, de tisztább és világosabb folyosóra. Ennek végén egy ajtóra mutatott, mely szemöldökfáján három számot viselt: 576., 577., 578.
– Itt van – mondta. – Szervusz.
Pista megvárta, míg eltűnik szeme elől szótlan, de készséges kalauza, aki elefántlépteivel visszafelé gurult azon a végeérhetetlennek tetsző úton, melyet az imént együtt tettek meg.
Aztán szemügyre vette magát egy nyitott ablak üvegén. Nyálazta tenyerét, simította vele szőke haját. Harisnyája lógott, nem takarta el a rövid nadrág, ezért harisnyáját fölfelé húzogatta, nadrágját lefelé. Harisnyája egy helyütt foltos is volt, egy helyütt lyukas. Cipője pedig poros. Ezt zsebkendőjével törülgette.
Még nem járt itt. A hivatalról sokat hallott. Apja mindig ezt hajtogatta: “a hivatal, a hivatal, a hivatal”. Anyja is: “szegény apád a hivatalban, a hivatalból, a hivatalért”. A Hivatal úgy vette körül, mint holmi rejtélyes, mindenütt jelenlevő, ünnepélyes, szigorú, fényes és megközelíthetetlen valóság. De eddig nem látta. Semmiféle ürügyön nem juthatott ide, mert apja minden próbálkozása elől kitért, nem szerette, ha ott zaklatják, azon a véleményen volt, hogy “nem gyermeknek való”, és “ami nem gyermeknek való, az nem gyermeknek való”. Vele különben se lehetett tréfázni.
Izgatottan nyitott be az 576., 577. és 578. ajtón.
Egy teremben ember ember hátán szorongott, várakozók nyája, s hátul a farács mögött hivatalnokok görnyedeztek, bezárva, mint a rabok. Pista nyújtogatta a nyakát. Jobbra egy kisebb szoba volt, melynek ajtaját nyitva hagyták. Ide lépett be.
– Takács István urat keresem – fordult egy fiatalemberhez, aki tízóraizott.
– Balra – utasította a fiatalember, s anélkül hogy rátekintene, beleharapott kolbászába.
Pista a terem tömegén átfurakodva, a bal szobába tartott, mely pontról pontra hasonlított az előbbihez.
Itt egy nagy íróasztalt látott. Annál se apja ült, hanem egy nyakig kopasz úr. De már megismerte apja szőke-deres haját, izmos tarkóját. Háttal ült neki, egy falhoz támaszkodott kis íróasztalnál, a sarokban.
Lábujjhegyen közeledett feléje. Az íróasztalnál nem tudott tovább jutni a könyvek fölpolcozott halmától. Mélyen meghajolt. Apja nem vette észre. Zavarában köhögött.
– Kezedet csókolom, édesapa.
– Mit akarsz? – kérdezte Takács.
– Anya küldött.
– Miért?
– A kulcsért.
– Miféle kulcsért?
– A kamrakulcsért. Azt hiszi, magaddal hoztad, tévedésből.
– Mindig zavartok – fakadt ki Takács, és fölkelt.
Turkált a zsebeiben. Az asztalra csapott egy cigarettatárcát, egy papírba csomagolt vajas zsömlét, egy szemüvegtokot, egy jegyzőkönyvet meg egy zsebkendőt.
– Nincs – állapította meg dühösen -, nincs. Keressétek otthon.
Pista lesütötte szemét. Az íróasztalt nézte, a kis, nyomorék, hektikás íróasztalt. Nagyobbnak képzelte. Legalább akkorának, mint a másikat, amelyiknél a kopasz írt.
Takács egymás után forgatta ki zsebeit is, s közben, hogy haragját hűtse, pirongatta fiát.
– Aztán hogy jössz ide, tisztességes emberek közé? Csupa piszok vagy. Meg se mosdottál. A cipőd, a harisnyád. Mint egy csavargó. Nem szégyelled magad?
– Ez a fiad? – kérdezte a kopasz.
– Az – dörmögött Takács. – Haszontalan. Mindig kódorog. A labdán jár az esze, nem a könyvön.
– De most szünidő van – jegyezte meg a kopasz. – Vagy tán megbukott?
– Majdnem – sóhajtott Takács.
Ekkor a nadrágzsebéből a padlóra hullt a kamrakulcs.
– Ott van – szólt Takács.
Pista a kulcs után ugrott, fölemelte, s indult.
Künn azonban, a teremben, egyszerre többen kiáltották:
– Takács, Takács.
Olyan izgalom támadt, mintha tűz ütött volna ki. Sokan megjelentek az ajtóban is, s a csoportban végre feltűnt az izgalom okozója és magja: egy fürge, incifinci úr.
Takács, aki éppen visszadugdosta kifordított zsebeit, a földig bókolt.
– Parancsoljon, méltóságos uram.
A kis ideges emberke átnyújtott neki egy papírlapot, melyre kék irónnal néhány szám volt írva.
– Takács – rendelkezett -, gyorsan hozza át nekem ezeket az iktatóból.
– Azonnal, méltóságos uram – olvadozott Takács.
Máris rohant úgy, ahogy volt, kalap nélkül.
A szobában csönd volt. Az a csoport, mely a főnököt idáig kísérte, mint testőrsége, szétoszlott. Mindenki buzgón dolgozott.
A főnök le-föl sétált csikorgó gomboscipőjében. Várta vissza Takácsot, az okmányokat az iktatóból. Unalmában egy képet nézegetett a falon. Fölvett egy könyvet az állványról, kinyitotta, nagy zajjal visszadobta. Érzett, hogy itt ő a házigazda, az úr.
Pista, aki a főnök érkezésekor a zűrzavarban nem tudott kijutni az ajtón, itt rekedt. Egy darabig az íróasztal mellé lapult, majd letelepedett az ott púposodó könyvhalomra, s harangozott lábaival.
Figyelte a főnököt.
Ez az apró emberke egy furcsa madárhoz hasonlított. Mozgékony orrán erősen villogott a csíptető. Kis feje volt, középütt elválasztott, gyér ezüsthajjal. Kezeit összedörzsölte, s ekkor száraz, idegesítő, érdes hang hallatszott, mint amikor üvegpapírral sikálnak valamit.
Egyszerre megállt a kopasz íróasztala előtt, s ezt kérdezte:
– Ki itt ez a gyerek?
– Takács kartárs fia – felelte a kopasz.
A főnök hallgatott. Tovább folytatta sétáját. Amikor Pista elé ért, megszólította:
– Hogy hívnak?
– Takács Istvánnak – felelte csengő hangon és bátran Pista, aki már talpra ugrott, s feszesen kihúzta magát.
– Hányadikba jársz?
– Második gimnáziumba.
– Milyen a bizonyítvány?
– Nem valami fényes.
– Hogyhogy?
– Van egy elégséges is.
– Miből?
– Latinból.
– És a többi?
– Jeles. De van egy jó is. Számtanból.
– Mi akarsz lenni?
– Még nem tudom – mondta Pista szünet után, vállát vonogatva, szemérmesen.
– No mégis?
– Repülő – vallotta be Pista, halkan.
– Repülő? – kérdezte a főnök hangosan és csodálkozva. – Miért éppen repülő?
Pista válaszolni készült erre a nagy és nehéz kérdésre, amikor lélekszakadva jött vissza apja. Fakó homloka verejtékezett. Néhány, zsineggel összekötött ívet nyújtott át a főnöknek:
– Méltóztassék parancsolni.
– Köszönöm – szólt a főnök, de nem rá tekintett, hanem erre a lelkes, piros arcú kisfiúra. – Elbeszélgettünk a fiával – újságolta Takácsnak, mosolyogva. – Kedves, értelmes fiúcska. Úgy látszik, jó tanuló is.
– Igen, méltóságos uram – lelkendezett Takács -, iparkodó, szorgalmas gyermek – és fiára pillantott. – Most siess haza, fiacskám, édesanyád vár – és átölelte, megcsókolta. – Szervusz, Pistukám.
Pista fülig vörösödött, meghajolt mindenki előtt, de előbb édesapja előtt, s már ment visszafelé a hosszú úton, az új épületszárnyon, a homályos átjárón, a zegzugos folyosókon, a kanyargó lépcsőkön. “Pistukám” – tűnődött. Miért hívott így? Otthon sohasem nevez így. Aztán arra gondolt, hogy az íróasztala a falnál áll, egész hátul, a sarokban, s olyan kicsike, de azért nagy, nagyobb, mint a főnök, legalább egy fejjel nagyobb.
Ezek a gondolatok összekuszálódtak. Arca és füle égett. Szorongatta izzadt kezében a kulcsot. Boldog volt, zavart, nyugtalan és riadt. Amint ment, ment azon a döngő átjárón, a sóhajok hídján, ajtókat nyitogatva és csukogatva, eltévedt. Egy negyedórába telt, míg kiért a széles főlépcsőre, s megpillantotta a főkaput a tűző, nyári napfényben, s a kapus aranypaszományos sapkáját.
A kapus megállította.
– Mi az, kisfiú, te sírsz? Ki bántott téged? – vallatta.
– Senki – szipogta, és az utcára szaladt.
A sarkon megtörölte könnyektől csorgó arcát. Aztán szaladt-szaladt, a kulccsal a kezében, hazáig.
1932
