Kilencvenhat éves korában, november 12-én elhunyt a Párizsban élő Méray Tibor író, újságíró, volt madáchos diákunk.
Méray Tibor Budapesten született, 1924. április 6-án. A Madách Imre Gimnáziumban érettségizett, majd a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán magyar-latin szakon folytatta tanulmányait, ahol 1946-ban szerzett diplomát.
Középiskolásként kezdett érdeklődni az újságírás iránt: fiatalkori zsengéi a Népszava és a Szabad Nép hasábjain jelentek meg. Méray háború utáni emberi sorsa és írói pályája a huszadik századi baloldali magyar értelmiségi jellegzetes útját tükrözi. Miként nemzedékének számos képviselője – például a Nagy Imre-perben halálra ítélt Gimes Miklós, vagy a forradalmi kormány sajtószóvivői feladatát ellátó Vásárhelyi Miklós -, Méray is a két világháború közötti politikai rendszer jobbratolódása, a náci uralom bűnei és a háború embertelenségei következtében vált baloldali gondolkodóvá. Felismerve azonban az újabb zsarnoki rendszer bűneit – bátran és kihívóan szakított a kommunista ideológiával, a párttal, korábbi elvtársaival. Az Irodalmi Újságban 1956. október 6-án, Rajk László újratemetésének apropóján megjelent cikkében fogadalmat tett, s ez egy életre meghatározta sorsát: „A ti sorsotok felismerése ölte ki belőlünk a vakhitet. A ti sorsotok felismerése fordított szembe minket a magunk vétkeivel és a zsarnokok korbácsával, börtöneivel, fegyvereivel. A ti tragédiátok tanított meg: soha mást, mint az igazat. Nem fogadkozom, nem ígérgetek, nem esküdözöm. Nem mondok többet, nem is mondhatok, csak kimondhatatlanul keserűen, kínlódva halkan ezt: a mi életünk most már csak annyit ér, amennyit jóvá tud tenni a ti halálotokból…”
Méray Tibor élete ettől a Rajk-búcsúztatótól kezdve csak erről a jóvátételről szólt. A forradalom leverése után menekülnie kellett: feleségével, kétéves kislányával, s barátjával, Aczél Tamással együtt Jugoszlávia felé menekülve elhagyta az országot. Később Párizsban telepedett le.
Méray írói munkássága az emigrációban teljesedett ki. A 9-es kórterem és a Csodacsatár forgatókönyvírójaként már itthon is átlépte az újságírói és az írói pálya közötti határvonalat, de csak párizsi letelepedése után írta meg – előbb angolul, franciául, majd csaknem húsz évvel később, Münchenben magyarul is kiadott – életrajzi könyvét Nagy Imre élete és halála címmel. Az emigrációt követő napokban, Belgrádban elkezdett, majd Párizsban befejezett Búcsúlevél című regényében számot vetett a maga nemzedékének életútjával, a barátság, a szerelem és a párt szolgálatával járó kötelesség közötti vívódással is.
A kényszerű emigráció 33 évének legnagyobb vállalkozása az Irodalmi Újság szerkesztése volt. Önironikus versében, az Epithaphium juventutis-ban (Ifjúsági sírfelirat) így ír erről: „Bútorunk nincsen semmi, csak az a pici sámli, amit Magdinak vettünk. (Így könnyebb költözködnünk.) Ez hát, amit szereztem. Elfér egy-két kofferben, minden régi és új kincs. (De hiszen kofferunk sincs.)”
Az Irodalmi Újság az általa vezetett időszakában – 1962-1989 – között hatalmas szerepet töltött be az ’56-os forradalom eszmei örökségének gondozásában, a szabadság és függetlenség gondolatának szolgálatában. A lap mindenekelőtt az emigráció liberális és baloldali képviselőinek, főleg az „ötvenhatosoknak” adott megszólalási lehetőséget, de távolról sem csak nekik. Nyitott szellemiséggel befogadott minden írást, amely a magyar szabadság, a függetlenség, a demokrácia, az emberi szabadságjogok védelmében született. Mindent megírt. Még saját sírfeliratát is. A már említett Epithaphium juventutisban olvashatjuk: ” Ha van, amit sirassak,/ fejfámra felírassak,/- reménytelen tanulság – / – az csak a fiatalság:/”Itt nyugszik – nyughatatlan,/ sírjában siratatlan,/ békében – háborogva,/ holt szívvel – feldobogva,/ némán is – felsikoltva,/vétkesen – tán feloldva,/ – hisz téveszmék vezették, -/tíz elvesztegetett év./ Vándor, fehér ruhában,/ ki itt jársz, mondd utánam:/Különös fiatal holt./ Kár érte: fiatal volt. „
A József Attila-díjat kétszer, 1951-ben és 1952-ben is megkapta, majd 1953-ban koreai tudósításaiért irodalmi Kossuth-díjat kapott. A rendszerváltás után, 1992-ben életművéért Pulitzer-emlékdíjban részesült. A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetést, valamint a Nagy Imre-emlékplakettet egyaránt 1994-ben kapta meg. A Magyar Filmesek Világtalálkozója alkalmából 1996 októberében Arany Pillangó Díjjal tüntették ki. 1997-től a MÚOSZ örökös tagja. A Francia Köztársaság Becsületrendjét 1997 januárjában, Budapesten, Jacques Chirac elnöktől vehette át. 2000-ben megkapta az Aranytoll elismerést. 2002 októberében az első kitüntetettje volt az abban az évben alapított Nagy Imre Érdemrendnek. 2009-ben Budapest díszpolgára lett.
A nagy formátumú írótól, gondolkodótól azzal a meleg hangú levéllel szeretnénk elbúcsúzni, amelyet iskolánk fennállásának 125. évfordulója tiszteletére küldött iskolánk igazgatójának:
„ Tisztelt Igazgató Úr!
Köszönöm, hogy gondolt rám, és még attól a fáradozástól sem riadt vissza, hogy címemet megszerezze.
Sajnálom, szívből sajnálom, hogy nem tudok eleget tenni jóleső meghívásának, és nem lehetek ott a május 12-diki találkozón. Sok felejthetetlen emlék fűz a Barcsayhoz,és ezek között lényegesen több a jó, mint a rossz. 1934 és 1942 között nyolc éven át koptattam a Madách Imre gimnázium lépcsőit, padjait. Ha egy tanévben hozzávetőlegesen 250 tanítási nap van,akkor gyors fejszámolással legalább 2000-szer léptem be a kiskapun, és legalább 4000-szer suhantam el a pedellus ajtaja előtt. Azt még megközelítően sem tudom megszámolni, hány kitűnő tanár, hány osztálytárs-barátemlékét őrzöm szeretettel.
33 éves kényszerű távollét után1989 júniusában az egyik első utam a régi iskolához vezetett. A délutáni csendben csak kívülről nézegettem, amikor két kedves tornatanár kilépett, valahonnan megismertek és beinvitáltak. Édes és fájdalmas érzés volt öreg fejjel viszontlátni az ismerős termeket, folyosókat.
De jó is volna most a többi madáchossal átsétálni az egykori Városi Színháztól a Barcsay utcába, – talán még egy könnyebb transzparenssel is elbírnék -, ballagni az alma materben és az azt követő utcákon, és együtt énekelni a fiatalokkalés a kevésbé fiatalokkal a Gaudeamus igitur-t…
Ahogy a fentiek is érzékeltetik: nosztalgiával telten, immár nem a „iucunda iuventus” (hajnalfénynél) hanem a „molesta senectus” alkonyából küldöm a legjobb kívánságaimat Önnek, a 125 éves Madách tanári karának, diákjainak és az ünnepség valamennyi résztvevőjének!
A vén diák szívélyes üdvözletével: Méray Tibor, Párizs
Kép forrás: www.pim.hu
