Orosz Ákos

Abban, amit elértél, volt szerepe a Madáchnak? Milyen emlékek kötnek az iskolához?

Abban, amit elértem eddig az életemben, mindenképpen nagy szerepe volt a Madáchnak, ám ha arra válaszolnék, hogy a színészi pálya felé mi sodort leginkább, akkor nem a Madáchot említeném első körben. Bár sokan azt gondolják, hogy egész életemben színésznek készültem – gyerekkorom óta időről-időre volt szerencsém részt venni különböző színházi előadásokban -, ám a valóság az, hogy a színház és a filmezés világára sokáig inkább, csak mint hobbira gondoltam. Csak végzős gimisként fogalmazódott meg bennem, hogy megpróbálom ezt a hobbit hivatássá fejleszteni.

A Madáchról leginkább az jut az eszembe, hogy iszonyatosan jó volt a közeg, a társaság, az osztály. Én 6 évig jártam ide. Mi voltunk az első hatosztályos évfolyam, Vajda Éva tanárnő volt az osztályfőnökünk. A mai napig a madáchos srácok a legjobb barátaim, bízunk egymásban. Egyre kevesebbet találkozunk, mert mindenkinél egyre növekszik a családi felhozatal, gyarapodnak a gyerekek, a feleségek, és a férjek számai, de a kapcsolat ugyanolyan intenzív maradt. Az első igazi szerelem is a Madáchban talált rám, ami szintén óriási élmény volt és az emléke örökké elkísér.

Mégis eszembe jut valami, ami a színpad felé lökött és kifejezetten a Madáchnak köszönhető. Ez nem más, mint, hogy az osztálytársaimmal alapítottunk egy zenekart, melynek „Ká blues band” volt a neve. Sokat zenéltünk különböző iskolai rendezvényeken és egész népszerűek voltunk az adott keretek között. Nagyon élveztem ezeket a fellépéseket, és amikor le kellett adni a felvételi papírokat, akkor a zenekarhoz köthető élmények miatt fogalmazódott meg bennem végérvényesen, hogy szeretek színpadon lenni, hogy a színpadi lét boldoggá tesz és így jött szóba a színmű. Nem voltam soha nagy versmondó versenyes, nem jártam a Thália Stúdióba, mert tényleg nem színésznek készültem.

Egyébként kicsi koromban, mikor elkezdett ez az egész érdekelni, az is az zene miatt volt. Egy színitanodába kezdtem járni, a nővérem (Karácsony Enikő) hatására, aki szintén madáchos volt. Itt is énekelni szerettem a legjobban. Egyébiránt sokat köszönhetek a nővéremnek. Például azért kerültem a Madáchba, mert ő korábban oda járt és nagyon szerette.

A Madáchban szinte csak ikonikus tanárélményeim voltak. Szerintem elég nyitott és szabadszellemű tanárokkal találkoztunk, a szónak az igazán jó értelmében. Úgy érzem, hogy leginkább gondolkodni tanítottak meg minket. Én ezt azóta is nagyon fontosnak tartom. Nem az a lényeg, hogy valaki bemagoljon valamit, hanem hogy megtanuljon gondolkodni és legyen lehetősége abba az irányba menni, ami őt igazán érdekli, amiben igazán jó. Szerintem mindenki tehetséges valamiben, csak nem mindenki találja meg, hogy miben. Sokszor ez az útkeresés az egyik legnehezebb folyamat, amiben a tanárok, szülők, barátok mindenképpen befolyásolnak valamilyen irányban.

Nagyszerű tanáraink voltak! Büszke vagyok rájuk és hálás leszek nekik mindig. Ám az, hogy végül színész lettem, az összes fent említett a Madáchos élmény összességéből adódott össze, nem pedig abból, hogy egyvalaki mentorált és erre a pályára irányított.

Mit tapasztaltál a színművészetin? Voltak-e már korábban is színészi ambícióid?

Óriási váltás volt. A legnehezebb dolog az, hogy az embernek az időbeosztása teljesen átalakul, és hogyha színészi pályán marad, akkor mondhatni örökre egyik pillanatról a másikra átformálódik. Ez annyit tesz, hogy reggel 9-től este 11-ig majd’ minden nap dolgozik.

A színművészeti egyben csodálatos és félelmetes emlék számomra. A diplomamunkámat is abból írtam, hogy az egész élményt megpróbáltam szakmai és emberi szempontból definiálni. Óriási változások és fejlődések időszaka volt.

Olyan, mint ha az ember bekerülne egy forgószél közepébe, ami elragadja és négy évig repíti. Csak azt látja, hogy elrepült egy ház mellette, aztán elrepült egy tehén, aztán már fejjel lefele áll, most a föld fölött van 300 méterre, most éppen mindjárt földhöz veri a szél, és egyszer csak négy év után, minkor elvonult a vihar és letette az embert a Föld másik oldalán valahol, akkor előveszi a térképet és megpróbálja értelmezni, hogy hol van és merre is vitte a hurrikán.

A Színművészeti Egyetemen valami vegytiszta szabályrendszer volt érvényes, valami teljesen más időkezelés. Nem kellett kiszolgálni semmilyen közízlést, semmilyen felgyorsult világ által felállított kimondott vagy kimondatlan elvárási rendszert. Ezért aztán az ember befelé is sokkal többször tudott nagyon mélyre utazni. Ide datálható, amikor először megtapasztaltam vegytisztán a saját létezésem.

Amit én leginkább keresek a színházban – és az életben is – az az, hogy kézzelfoghatóan érezzem, hogy vagyok, hogy létezem, és pusztán ennek az élménynek, lehetőségnek, csodának, tudjak örülni és hálásnak lenni.

Nekem leginkább a színpadi létezéshez köthető, hogy elfelejtem, hogy mi volt, hogy mi lesz, és valahogy zsigerileg megérint  a pillanat öröme. Ez nagyon ritka, ám katartikus élmény. Ilyenkor mélyen átjárja a lelkemet a felismerés, hogy ÉN VAGYOK.

Hogy kerültél a Vígszínházhoz?

Pályám elején egy kicsi, független színházi társulatban játszottam, aminek a neve Maladype. Amilyen kicsi volt, olyan rangos helyet foglalt el a színházi palettán. Ennek a kis társulatnak nagyon sokat köszönhetek. Bejárhattam velük Amerikát, Európát, Ázsiát. 7 év után, mikor eljöttem onnan, úgy éreztem, hogy kockázatos, de hasznos tanulási lehetőség lehetne a nagyon kicsiből a nagyon nagyba átmenni. Ekkor írtam egy sms-t Eszenyi Enikőnek, – már korábban dolgoztam a Vígben vendégművészként – hogy szívesen játszanék egy szerepet a következő évadban is nála, ha van rá lehetőség. Teljesen váratlanul ért amikor erre azt reagálta, hogy ajánlott egy egész évadra szóló szerződést. Sokat gondolkoztam, hogy elfogadjam-e, mert vágytam volna egy kis szabadságra 7 év kötöttség után, de végül elvállaltam. A Vígszínházas időszakom tavaly augusztusig tartott. Most szabadúszó vagyok. Játszom tovább minden korábbi szerepem, de ebben az évadban új bemutatóban nem veszek részt (már ami a Víget illeti). Sem a Maladypét, sem a Vígszínházat nem fogom sohasem elfelejteni, sem megtagadni. Hálás vagyok, hogy részt vehettem a bennük zajló munkában. De mivel első körben ember vagyok és csak utána színész, hogyha azt érzem, az emberi fejlődésem megkívánja, hogy valahonnan elmozduljak, akkor megyek. Megpróbálok a szívemre hallgatni, bármily nehéz és kockázatos is. Az idei évem leginkább a filmezés égisze alatt telik.

Mit jelent számodra színésznek lenni?

Nem motivál az, hogy bárki felismerjen az utcán. Valami sokkal ősibb és mélyebb dolog érdekel az egészből. Például a már említett “létélmény”, vagy hogy mitől van az emberiségnek ősidőktől fogva igénye arra, hogy legyen zene, színház, tánc, festészet, szobrászat stb…

Olvastam egy tanulmányt, ami arról szólt, hogy az embert mi teszi emberré, mi választja el az állatvilágtól. Szeretném leszögezni, hogy egyáltalán nem tartom magunkat felsőbbrendűnek fajnak, de valami azért mégis csak különleges. Ez az absztrakcióra való képesség. Ez az, amitől van például matematika, fizika, költészet, filozófia. Ettől létezhet az a fogalom, hogy haza, vagy ország. Pedig mi is az valójában? Egy papíron meghúzott vonal jelöl egy országot, de ha meghallom a Himnuszt, egyből érzem, mit jelent a haza. Ezek mind ugyan abból a képességből fakadnak és ez az absztrakcióra való képesség. Ezt nem tudja egy fóka… Bármilyen művészettel való foglalatoskodás ennek az absztrakciós képességnek a használata, pallérozása, fejlesztése. Éppen ezért elengedhetetlen velejárója az életünknek. Ezért olyan fontos. Hogy emberek tudjunk maradni.

Köszönjük az interjút, további sikeres pályát kívánunk!

Az interjút Honti Klári és Vojnárovits Tamás (11.d osztály) készítette.