.
Milyenek voltak a gimis évek, szeretted a Madáchot?
A Madáchos éveim nagyon jók voltak. Már amikor bejöttem a suliba még a felvételi előtt, tudtam, hogy én ide szeretnék járni. Nagyon jól éreztem itt magam, az első és az utolsó évem volt a legjobb, a középső kettő egy kicsit nehezebb volt. A tanárokat is nagyon szerettem, mindig támogattak mindenben. Nekem voltak nehézségeim olyan szempontból, hogy a versenyzés miatt többször késtem, mint lehetett volna. Az igazgató úr viszont adott egy engedményt, hogyha végig ötös tanuló vagyok mindenből, akkor hozhatok igazolást minden versenyről.
Vannak- e vicces, kedves emlékeid?
Nagyon sok volt, leginkább a tesiórával. Volt egy olyan tanóra, ahol röplabdázni kellett, és én a labdajátékokban nem voltam egy aduász, és sírva jöttem ki a tesióráról, a folyosón duzzogtam, hogy nekem ez soha nem fog menni. Pont akkor jött Németh Péter tanár úr, akivel egyébként soha nem beszéltem, odajött hozzám és mondta, hogy én ezt meg tudom csinálni, szóval visszamentem. Igaz, hogy kicsit több idő volt, amíg tízet passzoltam, de azért sikerült. Továbbá a táncolás miatt sokszor volt az, hogy később érkeztem be az iskolába, és Tolvaj tanár úr volt a matektanárom, és belibbentem az óra utolsó negyedórájában óriási sminkben, versenytáncos hajjal, és csak annyit mondott, hogy ,,Jó reggelt, Alexandra”, én meg kikelve magamból annyit mondtam, hogy ,,Hát én a Mokkában voltam”, Ő meg csak így nézett rám és mondta, hogy ,,Ja, jó”, és írta tovább a táblát.
Milyen volt a Madách, amikor te jártál ide? Változott valamit az iskola?
Érzésre nekem semmit nem változott, most szomorú, hogy ilyen üres. Nagyon rég voltam itt, és jó lenne egyszer úgy bejönni, hogy itt vannak a tanulók, és látni, hogy milyen az élet. Egyszer voltam bent, tanárokkal találkoztam, ők sem változtak semmit. Jó érzéssel tölt el visszajönni.
Mit kezdtél az élettel a gimi után?
Ott volt még egy nagyon nehéz időszakom, mert jó tanuló voltam mindig, és minden osztálytársam nagyon nívós egyetemet választott, tehát volt egy ilyen nyomás rajtam, hogy elítélnek-e vajon az emberek akkor, ha a táncot választom. Hogyha azt, hogy én jó tanuló vagyok, nem abba az irányba fordítom, hogy olyan suliba megyek, mert nyilván a tánc volt az életem akkor is, és nagyon szerettem volna a táncművészetire menni, úgyhogy az utolsó pillanatig a pszichológia volt és a táncművészet. Nagyon sokat segítettek ebben is a tanárok, az osztályfőnököm, Zita néni, soha nem éreztették azt velem, hogy ciki, ha a táncot választom. Van a világban sajnos egy olyan hozzáállás, hogy ,,táncikálsz? Hát mi az?”, és pláne, hogyha valaki jól is tanul, akkor sokan elítélik amiatt, hogy elmegy táncolni, de ezt egyszer sem éreztem ebben a suliban, szóval bátran bele tudtam vágni a táncművészetibe. Mindig azt mondta Zita néni, hogy a pszichológiát bármikor elvégezheted, ha szeretnéd, akár kisbabával, családdal, úgyhogy nem tettem le róla, de örülök, hogy így döntöttem.
Hogyan kezdtél el táncolni?
Én már 3-4 éves koromban szertornáztam és balettoztam, mert Nagyváradon édesanyám volt a válogatott tornászok balettmestere, gyakorlatilag ott nőttem fel, mindenhova mentem anyukámmal. A színházban is ő volt a koreográfus, úgyhogy én belenőttem a táncos világba. Öt éves koromban átjöttünk Magyarországra, és a suliban láttam egy fellépést, ami nekem nagyon tetszett, ezért hétévesen odamentem a tanár nénihez és megrángattam a szoknyáját, hogy én ide fogok járni, bár ezt anya ugye nem tudta. Úgyhogy igazából így kezdtem el táncolni, hogy teljesen öntörvényűen megbeszéltem a mesternővel, hogy holnaptól jönnék én is. A versenytáncot pedig tizenhárom éves koromban kezdtem, a legjobb barátnőm járt egy ilyen táncklubba, és engem igazából bosszantott, hogy ő jár én meg nem. Volt egy ilyen stílusom, hogy nehogy már én kimaradjak valamiből és így poénból mentem el vele.
Mi volt a táncos karriered legmeghatározóbb eseménye?
Talán ott dőlt el igazán, hogy ezt választom és hogy ez fontos lesz, amikor az érettségi időszak volt és dönteni kellett. Nekem nagyon át kellett gondolnom, hogy milyen irányt vesz majd az életem, mert a tánc az nem egy olyan szinten jövedelmező szakma, mint egy orvos vagy egy pszichológus, de ott dőlt el igazán, hogyha én most meghozom ezt a döntést, akkor vinnem kell tovább és bíztam benne, hogy úgy fog alakulni ahogy szeretném.
Legutóbb a Tv2 Dancing with The Stars című műsorában láthattunk. Hogyan kerültél be?
Ez egy kicsit összetettebb, mi egy óceánjáró hajón ragadtunk három hónapig. Amikor haza jutottunk nagyon szerettünk volna valamit csinálni, hogy elfelejtsük a negatív dolgokat, és láttunk egy cikket, hogy hamarosan indul ez a műsor. Viszont nem tudtuk, hogy hol lehetne jelentkezni, így a párom megkereste a Magyar Táncsport Szakszövetség elnökét, hogy tud-e esetleg valamit erről. Szerencsénk volt, mert azon a hétvégén meghívott harminc olyan táncost, akiknek volt bármilyen jobb eredményük Magyarországon, amitől úgy gondolta, hogy alkalmasak lennének rá és mondta, hogy mi is menjünk el mindenképp. Volt egy interjúnk, és utána egy másik casting, ahol egy kezdőt kellett tanítani. A rendező mondta tíz perc után nekem, hogy ,,Jó, köszi, szia”. Onnan is sírva jöttem ki, hogy biztosan nem fognak visszahívni, úgyhogy nagyon boldog voltam, amikor bekerültem.
Hogyan teltek a mindennapjaid a műsor ideje alatt, mennyire forgatta fel az életed?
Életem legnagyobb élménye volt a műsor, de a legnehezebb is, főleg a vége, ahol három nap alatt kellett összeállítani egy koreográfiát, megtanítani a Daninak, aki egyébként nagyon sokat fejlődött. Viszont valakinek, aki nem táncos egy show-szintű produkciókat emelésekkel megtanítani három nap alatt még nekem is kihívás volt. Minden pedagógiai, pszichológiai érzékemet elő kellett venni, hogy minden nap megfejtsem, hogy hogyan kéne hozzáállni a dologhoz. És nagyon gyorsan pörögnek az események, ha időre kell menned akkor nincs öt perc késés, mert lemaradsz az előadásról. Reggel nyolckor kezdtünk, próbáltunk egyig aztán átmentünk a stúdióba, ott is próbáltunk, nyitányokat koreografáltunk, ruhapróba, vissza a próbaterembe, és az utolsó egy hónapban minden nap hajnali egyig táncoltunk. A vége után én két hétig aludtam.
Van példaképed? Ha igen, ki és miért pont ő?
A példaképem az anyukám. Nála erősebb nővel még soha nem találkoztam. Ő volt az, aki bármi történt ott állt mellettem, amikor hülyeséget csináltam akkor sem fordult el tőlem, hanem tényleg mindig megpróbált segíteni mindenben.
Abban, amit elértél, van szerepe a Madáchnak?
Talán a legnagyobb szerepe van az ember életében annak, ahonnan kikerül. Ahogy felnövünk az iskola nagyon meghatározza, hogy milyen lesz a személyiségünk. Itt nagyon sok mindenben megerősödtem, soha nem engedték, hogy a tanulási színvonal lecsökkenjen amiatt, hogy a művészetet használom. Életem egyik legmeghatározóbb helye ez az iskola, ezért is jövök úgy vissza, hogy ennyire tele van a szívem szeretettel.
Összegzésül elmondhatjuk, hogy Szandi jól döntött, sikeres az általa választott területen. Biztosak vagyunk benne, hogy még hallani fogunk róla. További sok sikert az élet minden területén!
Az interjút készítette: Szabó Csenge, Kovács Aliz, Szekér Gréta (9.nya)
