Örömünkre szolgál, hogy jelentkezett a Madách Imre Gimnázium 140. évfordulójának alkalmából szervezendő programunkra. Minden osztály készít egy interjút a számukra legszimpatikusabb jelentkezővel, és mi erre Önt szerettük volna felkérni.
Mikor jött rá, hogy ez a szakma érdekli?
Nos, azt nem tudom, melyik szakma tetszett meg, szóval mindegyikkel kapcsolatban elmondom a választ. Gyerekkoromban nagyon szerettem lövöldözőset játszani, ezért kértem anyukámtól egy légpisztolyt, de soha nem kaptam. Ekkor határoztam el, hogy szerzek magamnak majd rendes fegyvert. (Ez nagyon fontos, ha egyszer gyereketek lesz, mindig vegyétek figyelembe a kívánságait, lehet, ha kapok egy légpisztolyt, most teljesen normális polgári foglalkozásom lenne. 🙂 ) A második megerősítés általános iskolában jött. Akkor a legkisebbek közé tartoztam az osztályban, de imádtam a francia idegenlégióról szóló könyveket. Ezt sajnos meg is találták nálam az osztályban és az erősebb srácok kinevettek, hogy ők lesznek majd kommandósok, egy jó tanuló nem lesz az, mert gyenge vagyok hozzá. A 15 éves osztálytalálkozón az erős fiúk sorolták, hogy mi lett a foglalkozásuk: ács, hidegburkoló, banki alkalmazott, én meg büszkén mondtam, hogy kommandós vagyok (és ekkor már nem voltam pici sem: 100 kg és 190 cm)! Utólag örülök, annak, amit a srácok mondtak általánosban, mert ez adta minden nap a motivációt ahhoz, hogy megcsináljam, végig járjam az álmomhoz vezető utat. Ehhez persze akkoriban Rendőrtiszti Főiskola (ma Közszolgálati Egyetem) volt az első lépcsőfok. Bűnügyi nyomozó lettem, és pár év eltelte után egy véletlen folytán, amit én jelnek tekintettem, a kerületi kapitányságról a BRFK Erőszakos Személy és Vagyon Elleni Bűncselekmények Osztályára kerültem. Én röviden csak Columbo osztálynak hívtam, mert emberölésekkel foglalkoztunk. Nem, nem bérgyilkos lettem, hanem élet ellen elkövetett cselekményeket nyomoztunk ki. Van pár dolog, amit sosem lehetett megszokni, de sosem ájultam el. Ezt a munkahelyet, több okból is nagyon szerettem.
Aztán kaptam egy újabb jelet az élettől, hogy tovább kell lépnem. Az egyik ügyben a sértett testvére, információkat küldött nekem például, hogy a Terrorelhárító Szolgálat tiszti beosztásra keres jelentkezőket. Ez volt a második szakma, amiben dolgoztam, közben a jogot elvégeztem, de azt a nyugdíjas éveimre tartalékolom. Több hónapos kemény kiképzés után kerültem át ide dolgozni. Műveleti tiszt voltam, ahol terrorcselekmények felszámolásával, fegyveres bűnözők elfogásával és kóros elmeállapotú (alias: bolondok) személyek biztonsági intézkedésével foglalkoztam.
Még mindig ugyanannyira élvezi a munkáját, mint amikor kezdte?
Nos, az egyik főnököm szerint az az egészséges, ha 4-5 évente munkahelyet vált az ember a rendőrségen belül. Ez eddig nagyjából sikerült, így bátran kijelenthetem, hogy változatos maradt számomra a rendőri munka, persze azért szabadidőmben mással is foglalkozom, sosem szabad befejezni a tanulást. Csináltam szépirodalmi tanfolyamot, rendezvényszervező OKJ képzést, és rengetegféle masszőr-tanfolyamot. Ezt vállalok az osztálynak szívesen, ha már engem választottatok.
Miben segítette hozzá a gimnázium a munkájához?
Egyrészt a felvételihez tökéletes mértékben felkészítettek, egyszerre jelentkeztem az orvosi egyetemre és a Rendőrtiszti Főiskolára. (Szülők kontra én álmom) A saját álmomat választottam, de engesztelésül elvégeztem a jogi egyetemet, hogy szüleim álma is valóra váljon, legyen dr. a nevem előtt. A biológia fakultáció az igazságügyi boncolások elviselésére készített fel. Igazából az egész 4 év az életre is felkészített, arra, hogy soha ne adjam fel, mert minden egyes apró lépés közelebb visz a célom eléréséhez.
Hogyan kell elképzelni egyáltalán ezt a szakmát?
Bűnügyi nyomozó: A filmekkel ellentétben kevés lövöldözés és autós üldözés, cserébe rengeteget kellett ülni a számítógép előtt és jegyzőkönyveket gépelni, határozatokat fogalmazni.
Kommandós munka: nagyon sok gyakorlás, lövészet, épületharcászat, gépjárműves gyakorlás, alpintechnikai ereszkedés magas épületekről, ajtók, ablakok erőszakos nyitás (robbantással, különböző eszközökkel). A munka lehet tervezett bűnügyi munka, ebben az esetben bármely rendőri egységnél folytatott nyomozás során, ha felmerül, hogy az elkövető lőfegyverrel rendelkezik, abban az esetben előre tervezetten megyünk elfogni a rosszfiút/rosszlányt. A terrorcselekmény lehet egy meghiúsult bankrablásból adódó túszejtés, lehet ámokfutó késelő/lövöldöző, ilyen esetekben riadó keretében 5 percen belül indulunk megoldani a helyzetet a laktanyából.
Túsztárgyaló/tárgyalómunka: Vagy a volt kollégáimmal a kommandósokkal együtt megyünk dolgozni, akár tervezett munka, akár riadó. A másik lehetőség, hogy csak egy tárgyalópáros indul útnak, mondjuk egy öngyilkos jelölthöz, aki a híd tartószerkezetére mászott fel, hogy leugorjon, mert ilyenkor elég a rendőrök segítsége, speciális tudás nem kell a helyszín biztosításához. Egy átlagos munkanap a felszerelések átvételével kezdődik. A tárgyaló kisbusz, amivel a helyszínre megyünk, az ebben lévő eszközök, tárgyaló készülék átvétele, ellenőrzése, hogy megfelelően működik-e. (Ez egy aktatáskányi doboz, amiben van SIM-kártya, lehet vele telefonálni, SMS-t küldeni, és automatikusan minden beszélgetést rögzít. Lehet rá laptopot kötni hangrögzítő programmal, így bárhonnan visszahallgatható a beszélgetés.) Rengeteg fajta telefon és egyéb kommunikációra alkalmas készülék van még az autóban. Éles munkán a parancsnok eldönti, hogy taktikai tárgyalás legyen (időhúzás, amíg a kommandósok felkészülnek az elfogásra) vagy érdemi, amikor bizonyos célokat el kell érnünk és végrehajtatni vele. Személyesen vagy telefonon keresztül felvesszük vele a kapcsolatot, ha nagyon ideges, mérges, akkor először az érzelmi egyensúlyát próbáljuk visszaállítani, aztán jöhet a bizalom kiépítése, együttműködés és végül az elkövető irányítása.
Mi a legviccesebb története? (ami a munkája közben történt)
A rendőrségen általában inkább fekete humor a jellemző. Az egyik helyszínen bent volt a holttest a lakásban, mi bent tartottuk a szemlét. Kint a körfolyosón álltak a rokonok. Ekkor bent a kollégám telefonja csörögni kezdett. Ez még nem lett volna baj, csakhogy neki a csengőhangja az indul a bakterházból az a részvolt, hogy „Sanyikám ez megdöglött…” Nagyon kínosan érezte magát, én alig bírtam visszatartani a röhögést, kint a rokonok jajveszékeltek. Igazán groteszk jelenet volt. Ugyanebben az ügyben a koronatanú azt mondta, hogy ő egészen pontosan megjegyezte az elkövető autójának a márkáját és a típusát, az nem más volt, mint egy Opel Ford. A nevetés itt sem bírtam megállni, de az elkövető eme kiváló információ ellenére sem lett meg. Aztán tárgyalóként talán a kolléganőm reakciója. Hétvége volt, ezért azt mondta a hölgy, hogy az egész napos munka után este megnézi a tévében a kedvenc táncos műsorát. Az élet keresztülhúzta számításait. Pécs mellé riasztottak minket egy kistelepülésre, ahol egy férfi megverte a feleségét, aki elmondta, hogy a férjének van pisztolya. Hosszas beszélgetés után elhitte a férfi, hogy mi a megyei egészségügyi intézettől vagyunk és mintát szeretnénk tőle venni, mert felütötte a fejét a koronavírus a településen. Bele is egyezett abba, hogy az utcán álló mentőautóhoz önként kijön. Többször magától visszahívta a kolléganőm és igencsak tisztelettudóan beszélt vele. Én jeleztem neki, hogy empátia ide, empátia oda, azért ez a fickó megvert egy nőt. Ennek ellenére megsajnálta, mert a kommandós csapat kicsit erőteljesebben alkalmazott kézrátétet az elfogásánál. Az utolsó érvem az volt, hogy az sem zavar, hogy miatta nem láttad a kedvenc táncos műsorod?
Nem fél, hogy a munkája miatt veszélybe kerül?
Az az igazság, hogy a családomat, szeretteimet féltem, magamat nem. Volt egy-két veszélyes szituáció, de pont emiatt az adrenalin miatt csinálja az ember. Még kerületi kapitányságon dolgoztam, akkor kutyákat uszítottak ránk, kommandósként egy benzinkúton lövöldöző páros bedrogozva kilőtt ránk. Szerencsére nem sérült meg senki. Jómagamról és szinte az összes munkatársamról elmondhatom, hogy szeretünk kimozdulni a komfortzónánkból, sokan motorozunk, mászunk sziklát, mások ejtőernyőznek, búvárkodnak. Kicsit adrenalin függők vagyunk.
Tartja-e a kapcsolatot valakivel a volt gimnáziumából?
Minél idősebb vagyok, annál inkább értékelem a régi jó dolgokat. Az általános iskolai osztálytársakkal oda jutottunk, hogy évente tartunk egy találkozót. A gimnáziumban sajnos még tartjuk az 5 éves találkozót, ami nagyon ritka szerintem. Egyik osztálytársam egy kerékpárboltban üzletvezető, hozzá rendszeresen járok, az egyik lánnyal sok évvel ezelőtt egymásra találtunk, és ami szerelem nem teljesült be a gimnáziumban, azt bepótoltuk. Kérdésedre válaszolva, igen a gimnáziumi barátságok, ismeretségek nagyon jó kapcsolati tőkék. Az emberek pótolhatatlanok, tárgyakat rengeteget vehettek az életetek során, de igazán az emberekkel szerzett élményekre fogtok igazán jó szívvel visszaemlékezni. Szerintem a legértékesebb dolog, amit egy ember a másiknak adhat az az ideje, mert az eltelik, soha nem hozható vissza. Amikor valaki megtisztel azzal, hogy időt szán Rád, azt érdemes nagyon megbecsülni. Mindig az jut eszembe, vissza lehet adni tárgyakat, pénzt, kölcsönt, bármit, de időt nem… A saját családja, élete miatt természetesen sokkal kevesebb ideje van mindenkinek, mint amikor 4 évig összezárva egy osztályba jártunk, de ha eltelik, akkor is szánjatok majd időt egymásra. Megéri, higgyétek el, a legvégén csak ez fog számítani.
Ajánlaná-e a munkáját, és ha igen, milyen diákoknak?
A tárgyalómunkának előfeltétele az 5 éves rendőri szakmai gyakorlat, tehát csak olyanoknak ajánlanám ezt a munkát, aki tud olyan helyen dolgozni, ahol nagyon kemény hierarchia van. El kell fogadni azt, hogy nagyon sok olyan ember van, aki fölötted áll és szó szerint parancsokat osztogat, nem kéréseket, nem ajánlásokat, parancsokat, amit végre kell hajtani. Másrészt a tárgyaló munka empátiát igényel, illetve olyan képességeket is, hogy másként gondolkodj, mint az átlag, az érzelmeidet maximálisan uralni kell. Gondolj bele egy olyan esetbe, ahol az elkövető lelőtte a saját anyját, annak az élettársát, a kiérkező rendőrök autóját szitává lőtte. Gondolj bele, ki az, aki itt szívesen beszélne ezzel az emberrel és megpróbálna segíteni neki, igen, ilyen helyzetben túl kell lendülni az ellenszenven, gyűlöleten és bizony együtt kell működni a siker érdekében.
Hihetetlenül érdekesnek találjuk a szakmáját, és nagyon köszönjük, hogy ilyen részletesen mesélt róla nekünk. Nagyon jó példát mutat sok embernek. Kívánjuk a legjobbakat és továbbra is kevés, de leginkább semennyi veszélybe kerülést! 🙂
Én köszönöm a megkeresést, Nektek és az egész osztálynak azt kívánom, hogy csak jó dolgokban legyen részetek, esetleg pozitív kihívásokban, amik megoldása erősíti a jellemet!
Az interjút Mészáros Dorottya, Görgényi Réka, Tóth Lara 9.a osztályos tanulók készítették.
