Dési János

„Egyáltalán nem gondolom elpazarolt időnek… Az volt a jó ebben az iskolában, hogy liberális suli volt, tehát, ha valaki tanulni akart, az tanulhatott, aki meg nem akart annyira, vagy nem tudott, az meg jól érezhette magát.”

.

A vírushelyzetre való tekintettel, a modern technika lehetőségeivel élve, telefonon volt alkalmam beszélgetni Dési Jánossal, a Madách Imre Gimnázium 140. évfordulója alkalmából. Ezúttal azonban a szerepek felcserélődtek, az újságíró vált interjúalannyá, viccesen mondhatnánk úgy is, hogy „a nyúl viszi a puskát”

.

Kérem, bevezetésül mondja el, mikor és milyen kötődései voltak a gimnáziumhoz, miért pont a Madách?

1979 és 1983 között jártam a Madáchba, és, ha jól emlékszem, pont akkor volt 100 éves, amikor másodikos voltam. Én is csináltam interjút egy volt madáchos diákkal, aki 1916-ban végzett. Ő az egyik távoli nagybátyám volt, rajta kívül az anyukám, a feleségem és a fiam is a Madáchba járt, úgyhogy, ha jól számolom, ez négy generáció. Két ok miatt esett a választásom a Madáchra. Az egyik, hogy a 7. kerületben laktam, nagyon közel a gimnáziumhoz. A másik, hogy épp úgy volt, hogy indul biológia szakos osztály, és volt egy nem sokáig élt elképzelésem, hogy esetleg én orvos akarok lenni, de ez mondjuk ’79 októberében el is múlt belőlem. Végül nem is lett biológia tagozatos az osztályom, de elég sok osztálytársam orvos, gyógyszerész vagy állatorvos lett.

Le tudná festeni, hogy is nézett ki a Madách, amikor az Ön generációja zsibongott a folyosókon?

Egy jó lerobbant iskola volt, ráadásul, amikor másodikosok vagy harmadikosok voltunk, akkor szerelték át a fűtést. Ez azt jelentette, hogy egy télre az iskola felét lezárták, tehát két csoportban, délelőtt és délután tudtunk suliba járni, mert csak egy emeletet tudtak fűteni. Jó pár hónapig nagyon durva viszonyok voltak. Amikor elsősök voltunk, akkor még szombaton is be kellett járni, utána már csak minden második, majd egyik szombaton se kellett bejárni, ezeket, több napos kirándulásokkal és jelentős alkoholfogyasztással töltöttük ki. A pince elég kis nyavalyás pince volt, volt ott egy terem, és egy uszoda.

Akkor még volt uszoda a pincében?

Igen, ez egy picike tanuszoda volt, csak kiderült, hogy elfolyik az alja, az egész hetedik kerület alatt egy tenger áll már, és minden épület mindjárt összedől.

Ez elég ijesztően hangzik! Vannak még olyan helyiségek, amelyek máshol voltak akkor, mint most?

Azt hiszem, ahol most a könyvtár van, ott volt régen az ebédlő. Az ember szakszerűen elsikkasztotta az anyukájától kapott ebédpénzt, viszont éhes volt, úgyhogy udvarolni kellett a konyhásnéniknek, hogy adjanak. Volt egy-két gyengébblelkű konyhásnéni, aki megszánt minket ebéddel. Volt egy barátom, akivel ezt elég profin csináltuk. Sőt olyan is volt, hogy a portásnéni elküldött minket a boltba 2 dl-es cseresznyepálinkát venni. Az volt a jutalmunk, hogy egy kupicával kaptunk, bár bevallom, szerintem a legundorítóbb ital a világon.

Mennyire voltak rövid pórázra fogva, milyen gimnáziumnak számított abban az időben a Madách?

Akkoriban ez egy átlagos gimnáziumnak számított, se különösebben jó, se különösebben rossz. Az volt a jó ebben az iskolában, hogy liberális suli volt, tehát, ha valaki tanulni akart, az tanulhatott, aki meg nem akart annyira, vagy nem tudott, az meg jól érezhette magát. Én nagyon szerettem idejárni, de nem tanulni. Nem voltam jó tanuló, arról nincs is sok emlékem, hogy az iskolai órákon mi mindent tanítottak, azt sikeresen és gyorsan elfelejtettem. Sokkal inkább arról van emlékem, hogy nagyon jól éreztük magunkat, annyira, hogy a mostani barátaim nagy része a Madáchba járt alattam, fölöttem, pár év különbséggel, a legjobb barátom tanár volt, és mind a mai napig szinte együtt élünk, és a gyerekeink is barátok. Nagyon kellemes emlékként maradt meg bennem az a négy év, azzal együtt, hogy azért volt egy-két nagyon „sötét” tanárunk természetesen. Ha azt mondanám, hogy csupa kiváló tanár volt, az egy barokkos túlzás lenne.

Tudna néhányat említeni?

Volt ugye a Németh Misi, aki most is nagyon jó barátom. Aztán az osztályfőnököm, Vígvári Andrásné, ő anyut is tanította, biológia-kémia szakos tanár volt. Lánczi András a világnézetünk alapjai című tantárgyat tartotta, ő fiatal, pályakezdő tanár volt, nem volt sokkal idősebb nálunk. Legendás fickó volt még a tornatanárunk, „Kokó” – Kováts Attila –, az elsős fiúknak játékos padgyakorlatokat tartott, ami annyit jelentett, hogy egész órán padokat pakolgattunk. Másodiktól pedig kint, az Almássy téren kellett focizni, negyedikben el is lógtam a tornaórákat.

Volt olyan tanára, akire kifejezetten emlékszik?

Aki még nagyon népszerű volt, az a földrajztanárunk volt, Vágvölgyi János. Bár nem értem, miért volt ennyire népszerű, irgalmatlan nagy sületlenségeket tudott mondani, ráadásul egész órán dohányzott. A második emeleti sarki osztálytermünk előtti világos fiúvécébe jártak a diákok dohányozni, és ez a tanár nagyon büszke volt arra, hogy nem szólt rájuk. Azt viszont helytelenítette, hogy az elszívott csikkeket benyálazták és felpöckölték a plafonra, úgyhogy több száz csikk lógott le a plafonról. Szerveződött szavazás a tanárokra, ez az akkori viszonyok között nagyon nagy dolog volt, hogy a diákok véleményt mondhattak a tanárokról. Meg lehetett szavazni az év tanárát, és az első kettőt ő nyerte meg. Aztán érettségin is nagyon rendes volt, segített átmenni, mert én elfelejtettem, hogy földrajzból is kellett érettségiznem, és előtte két nappal jutott eszembe. Meg hát nagyjából semmit nem tanított órán, illetve a Föld keletkezését mondta el időnként, mert azt mondta, az pont úgy keletkezett, mint ahogy a húsleves készül.

Ez egy nagyon kötetlen környezetre vall! Valamilyen téren voltak szigorúbb szabályok?

Mindenkinek kötelező volt köpenyt hordani. Ezen állandó vita volt, hogy be kell-e gombolni a köpenyt, vagy nem, ott lehet-e hagyni az iskolában. Az utcán nem szívesen ment benne végig senki, mert miért járt volna bárki is az utcán, meg suli utáni bulikba iskolaköpenyben. A köpenykérdésben a diákok győztek, és felállítottunk egy fogast, amire felakaszthattuk a köpenyt. Ez egy nagyon jelentős diákgyőzelemnek számított ott a mindennapokban. Régebben beleszóltak az öltözködésbe és a kinézetbe, de nálunk már semmi ilyen nem volt. Kifejezetten toleráns környezet volt, nem számított szigorú iskolának.

Egy kicsit visszatérve az érettségire, mik voltak az elvárások?

Akkor nem volt emelt érettségi, hanem külön felvételizni kellett. Hat tárgyból kellett érettségizni: magyarból, matekból, töriből, egy nyelvből, földrajzból, és még azt hiszem kémiából és biológiából, de az nem hagyott bennem annyira mély nyomot. Akkor az érettségi semmit nem számított a továbbtanulás szempontjából. A harmadikos és negyedikes év végi jegyek számítottak, ezekből hatvan pontot és a felvételivel még hatvanat lehetett szerezni. Viszont én harmadik negyedikben nem voltam különösebben jó tanuló, kitűnőre érettségiztem, viszont azzal semmire se mentem.

Hol tanult tovább?

Gimnázium után az Államigazgatási Főiskolára jártam. De most, hogy így elgondolkoztam ezen, az osztálytársaim többsége diplomát szerzett. Akkoriban sokkal kevesebb embert vettek fel. A korosztálynak azt hiszem a 10%-a se ment felsőoktatásba, de azért a Madách 80-90%-a főiskolára vagy egyetemre ment tovább.

Milyen területen helyezkedett el? Volt a Madáchnak ezen a téren hatása Önre?

Én újságíró lettem. Egyébként volt a Madáchnak is újsága, a Madách Híradó. Én fotóztam, arra csak később jöttem rá, hogy írással is lehet pénzt keresni. Az újságot írógéppel szerkesztettük meg, a rajzokat külön, kézzel kellett belerajzolni.

Ezen az újságon kívül milyen más módon vett részt a diákéletben?

A KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) titkára voltam.

Ez akkoriban olyannak számított, mint most az IDB? Tudna mesélni róla?

A KISZ titkárát közvetlen választáson keresztül szavazták meg, a diákélet szervezése volt a feladata. Kétségkívül volt egy ilyen politikai szósszal leöntve, de ezt akkor már nem nagyon vették komolyan. Ezek már a szocializmus bomló évei voltak, tehát viszonylag kevés politikai tartalma volt, de cserébe nagyon sok program szerveződött. A színjátszókörtől kezdve a két hetes Bagi Ilona építőtáborig, ahol kapálni és gyümölcsöt szedni kellett volna, de általában egy nagy, végeérhetetlen buli volt, kevés tanári felügyelettel, hónapokig mesélhető történetekkel, csajokkal, pasikkal, kinek mire volt igénye. (Hozzáteszem, soha nem tudtuk, ki is az a Bagi Ilona, ez sosem derült ki.) A KISZ-en kívül az irodalmi-drámai osztály is nagyon sok programot szervezett, például koncerteket és folyosószínházat a nagyszünetben.

Ezek a programok nagyon kalandosak lehettek, tudna még egy kis ízelítőt adni a mindennapokból?

Volt olyan, hogy a pincében rohammal elfoglaltunk valami helyiséget, ahol bulikat tartottunk. Szörnyen utáltam már akkor is korán kelni, de tanítás előtt fél órával mindig bementünk egy kis bulit tartani, csak annyival kellett az órák előtt abbahagyni, hogy még legyen idő valakiről lemásolni a leckét. Marha sok bulit csináltunk, az órák nagy részéről csak annyi maradt meg, hogy vártam, hogy mikor csöngetnek már ki, ettől függetlenül én egyáltalán nem gondolom ezt elpazarolt időnek. Én nem az osztálytársaimmal voltam igazán jóban, hanem inkább más osztályból voltak a barátaim. De azért az osztállyal is elég fergeteges bulikat csináltunk, főleg negyedikben. Több lakást sikeresen szétvertünk, nem szándékosan, csak úgy elhasználódtak.
A legjobb bulik a kirándulások voltak. Minden év elején volt osztálykirándulás. Ezek 3-4 naposak voltak, de utánuk sokáig lehetett beszélni a történetekről.

Részt vettek más, nagyobb léptékű közösségépítő programokban?

Voltak még az osztálykiránduláson kívül más, kisebb létszámú kirándulások. Például Törökmezőn forgattunk egy indiánfilmet. Ez több hétig tartó munka volt, kiosztottuk a szerepeket, jelmezeket. Reménytelenül vacak film lett, de mi elég jól szórakoztunk vele. Éjszakára bezártak minket a turistaházba, hogy ne kolbászoljunk el. Egyik barátom, aki barlangásznak és hegymászónak képezte ki magát, odaadta a felszerelését a Lacinak, aki találkozni szeretett volna a szerelmével. Kötelet kötöttünk az erkély rácsára, és Laci mint pókember ereszkedett le a leányszobába. Reggel a tulaj döbbenten látta, hogy lábnyomok vezetnek a falon fölfelé. Ezek nagyon sokáig meg is maradtak, csak sajnos azóta lefestették őket.

Mai szemmel nézve, azt gondolná az ember, hogy akkoriban nagyon szabályozott légkör volt a jellemző. Ezzel ellentétben Ön betekintést nyújtott egy szabad és felvilágosult iskolai burokban kibontakozó pezsgő és önszervező diákéletbe, ahol a diákok alkothatnak, fejlődhetnek, sőt hallathatják a hangjukat. Elmondhatom, ez egy rendkívül kellemes csalódás volt nekem, köszönöm szépen, hogy részt vehettem ebben az időutazásban!

Papp Zsófia 11.c

Elérhetőség
1073 Budapest, Barcsay utca 5.
+36 (1) 322-2081