Interjú Gergely Anikóval és Apáthy Katalinnal (Kató)

.

Egy teljesen más világ

.

Két, rendkívül bölcs és talpraesett volt osztálytárs, akik a Madách Imre Gimnázium 140. évfordulója alkalmából, a generációk közti szakadékot áthidalva vezetnek körbe, az 50’es évekbeli Pestet, viszonyokat és a Madáchot bemutatva.
Azt a Madáchot, ahova ők úttörő, változásokat előidéző lányokként kerültek, ahol megtapasztalhatták Az ember tragédiájának legendás színrevitelét, és ahonnan felvilágosult, tettre kész felnőttekként kerültek ki.

Hogy kezdődött a Madáchos életetek?

Kató: A Madách Imre Gimnázium alapításától kezdve fiú gimnázium volt. Ez 1952-ben változott meg, amikor a 16 fiú osztály közé felvettek egy leány első osztályt, ezek voltunk mi.
Anikó: Ez elég kiváltságos helyzetnek számított. Azért is kerültünk hirtelen ebbe a változásba, mert akkor vezették be a kötelező 8 általánost. Az oktatási rendszer akkor kezdett el demokratizálódni és fejlődni.
Kató: Én ’53-ban kerültem ide, és csak később jöttem rá, hogy milyen rettenetes változásba csöppentem. Az is elég nagy váltásnak számított, hogy vidékről Pestre költöztünk, és minden új lett az életemben.

Hogy nézett ki akkor Pest?

Kató: Összességében nagyon szomorú látványt nyújtott. Szürke, elhanyagolt, piszkos volt. Egy olyan szép kis város után, mint Eger, amit – hála Istennek – megkímélt a háború. Budapest nem volt szép látvány.
Anikó: ’45-ben lett vége a háborúnak. Utána Pest egy éhező, romos város volt. Bár később bámulatos gyorsasággal újjáépültek a hidak, akkor az összes fel volt robbantva, úgyhogy ilyen állapotokból startoltunk ’52-ben.

Nagyon szomorúan hangzik, valóban nem lehetett festői látvány. A Madách épületében maradtak nyomai a háborúnak?

Kató: Az épületben csak kisebb lövésnyomok látszódtak, persze kicsit elhanyagolt volt, de örültek, hogy megmaradt. Eléggé máshogy nézett ki, mint most. Az alapfelépítése nagyjából ugyanolyan volt, csak például nem volt az a hatalmas üvegfal, ami az udvarra néz. Jobbra hátul volt a tornaterem, ott tartották az iskolabálokat.
Anikó: Én úgy emlékszem, hogy a főlépcsőház és a kapubejárat nem volt elválasztva, az egy nagy tér volt.

Hogy alakította az életeteket, hogy ilyen nagy változásba csöppentetek?

Kató: A tanárok meglehetős aggodalommal néztek az elé, hogy itt most már csitriket is kell tanítani. Alap elmélet volt, hogy a lányokat szigorúan kell nevelni, a fiúkat meg kordában kell tartani. Az életünk elég szigorú volt. Nagyszünetben ki lehetett menni az udvarra, de elkülönülve kellett lenni, a fiúkkal nem szabadott beszélgetni, elvegyülni, keveredni.

Kinézet, öltözködés terén voltak megszorítások?

Kató: Lányok közül senkinek nem jutott eszébe hosszú nadrágot felvenni, mindenki szoknyában járt és köpenyben. Abban a csodálatosan szép, fél lábszárig érő, sötétkék vászonköpenyben, nyakig gombolva. Arról szó se lehetett, hogy valaki valamelyik testrészét fesse. Még itt viszonylag lazák voltak a szabályok, más gimnáziumban, főleg leánygimnáziumban, még a fehérneműket is ellenőrizték (legalábbis a szóbeszéd ez volt).
Anikó: Volt egy-két év, amikor kötelező volt diáksapkát viselni. Elől, középen a Madách jelvénye volt. Ezt az első sarkon azonnal lekaptuk a fejünkről.

Ezeket a szabályokat félretéve, valamilyen módon kapcsolatba tudtatok lépni, csevegni tudtatok a fiúkkal, vagy ez teljesen korlátozva volt?

Kató: A kapcsolattartás csak apróra hajtogatott, titkos üzeneteken keresztül folyt. A kis papírt menet közben csúsztatták oda az embereknek. Az iskola előtt és az iskola körül tilos volt beszélgetni, sétálgatni a fiúkkal szülői felügyelet nélkül. Mondjuk ezt nehezen tudták ellenőrizni, szóval mi megtettük. Aki olvasta a Pál utcai fiúkat, nem biztos, hogy érti, miért olyan lényeges az a levelezés az elején. Ugyanúgy, mint a könyvben, nálunk is ezeken a titkos kis papírokon folyt a magánélet. Például, hogy „szeretnék találkozni veled”, vagy „nagyon szimpatikus vagy”. Aztán az összejöveteleket, a szilveszteri bulikat is ezeken keresztül kezdtük el szervezni, ami természetesen a szülők jelenlétében folyt, ezt mondanom se kell. Mindenesetre ez nem akadályozta meg a jelenlévőket, hogy túl sokat igyanak.

Mulatságos összejövetelek lehettek! A ’kötelező’ állomásunkhoz visszatérve, voltak olyan tevékenységek, amiknek felsőbb szabályozás szerint kellett történniük?

Kató: Énekkarra kötelező volt járni, és ez a tény, hogy kötelező volt, kicsit bántott minket. Ugye ezek az 50-es évek voltak, mozgalmi dalokat vagy népdalokat kellett énekelni. Ezeket a dalokat meg kellett tanulni, ugyanúgy az ünnepeket is meg kellett tartani, és a kötelező beszédeket el kellett mondani – senki nem figyelt oda, senki nem tudná megmondani, miről volt szó. Április negyedikén már reggel hatkor ott kellett állni a Dohány utcában, és két órára jutottál oda a dobogóhoz. Az utcán toporogva eltöltöttük az időt, táncoltunk, hülyéskedtünk, játszottunk, gyerekek voltunk. Nem a felszabadulást ünnepeltük, hanem jól éreztük magunkat.

Általánosságban, hogy nézett ki egy iskolában töltött nap?

Kató: Háromnegyed nyolcra kellett bemenni. Miután beültünk az osztályba, eszmét cseréltünk, elmeséltük a dolgainkat egymásnak. Az órákon csönd volt, a szemünket a tanárra szegeztük, hogy mi mindent csináltunk a pad alatt, az más kérdés. Egy időben kötőláz volt, és akkor mindenki a pad alatt kötött, emellett varrtunk meg horgoltunk is. Persze azért meg volt a módja, hogy találkozzunk az „urakkal”, a tornateremben megrendezett iskolabálokon és a szakkörökön.

A szakkörökről mesélnél egy picit?

Kató: A szakköröket hamar felfedeztem, volt matematika, kémia, fizika, sok sportlehetőség, de a legérdekesebb a színjátszó volt. Ott aztán lehetett találkozni mindenkivel. Ide be lehetett kapcsolódni, benn lehetett ücsörögni, nagyon sok irodalmat és irodalmi szemléletet lehetett elsajátítani. Jó hangulat volt, ezek mellett kiváló tanárok irányították.

Kaphatunk egy kis bepillantást, hogy milyen tanárok tanítottak benneteket?

Kató: Volt egy tanárnőnk Orphanides Olympia, görög származású, nagyon művelt és szigorú nő volt. Ha jól emlékszem, angolra is próbált minket tanítani, ez elég nehéz volt akkoriban.
Anikó: Nekem úgy maradt meg az emlékezetemben, hogy eredetileg magyart tanított, nyugati nyelveket nem nagyon tanulhattunk, ha jól emlékszem. Mindenesetre, szerintem nagyon unalmas órái voltak.
Kató: Az osztályfőnökünk matematika és fizika tanár volt, mi reálosztályba jártunk.

Létezett a Madáchban reálosztály?

Anikó: Akkoriban két típusú gimnázium létezett, humán és reál. A Madách a reálgimnáziumok közé tartozott, ha jól tudom, de a mi osztályunk mindenképp az volt. Én egyébként humán beállítottságú voltam inkább, csak ide iskoláztak be, nem nagyon volt választási lehetőségem, közel laktam a gimnáziumhoz.

Voltak még olyan tanárok, akik nagy hatással voltak rátok?

Kató: A történelem tanárt, Vágó Máriát megemlíteném, mert nagyon szerettem, nem álltam egyedül evvel, borzasztó érdekes órái voltak. Félretolta az első padban ülőt, felült az asztalra, és mesélt. Őt váltotta aztán negyedikben Vásárhelyiné Tanárnő. Ez egy érdekes eseményhez kapcsolódott, őt is megemlítem, bár lehet, hogy vannak benne pontatlanságok történelmileg. Vásárhelyi Miklós felesége jól tanított, nagyon kedves személyiség, szintén családanya volt. 1956-ban, amikor végeztem, Vásárhelyi Miklós akkor lett kegyvesztett, hogy úgy mondjam. Azt hiszem újságíró volt, és leírt valamit, amit nem szabadott volna. Ezt Vásárhelyiné osztályán megbosszulták. Az ő osztálya a történelem vizsgáján körülbelül tíz gyerek bukott meg. Rettenetesen megijedtünk mi is, hiszen ő volt a történelemtanárunk, de nálunk ez nem történt meg szerencsére.
Anikó: Volt egy matektanár, Volenszky Gyula, aki néha helyettesített. Amikor a tanár úr tartotta a matekot, akkor mindent kristálytisztán értettem. Mindig azt mondta: „Nálam az kaphat ötöst, aki jobban tudja a matematikát, mint én, és csontot hoz a Muki kutyának.”
Kató: Az ábrázolótanár is egy legendás ember volt, Csömöri tanár úr. Kicsit művészi volt, néha elfelejtett dolgokat. Tőle tanultam a szabadkézi rajzolást, mert a felvételimhez és Műegyetemhez az kellett.
Anikó: Nekem ez elég nehezen ment. Valahogy, a tanár úr mindig átengedett valami jó jeggyel, ő festőművész volt egyébként. Az érettségi banketten azt mondta nekem: „Magának egy művészhez kell feleségül menni.” Eredetileg rajzot és művészettörténetet tanított, de ezeket fölöslegessé tette a korszellem. Ő is átképzett tanár volt, mint sokan mások, mert az oktatási rendszer változása miatt el kellett kezdeni oroszul tanítani, és nem sokan beszélték ezt a nyelvet.
Kató: Más idegen nyelvekkel egyébként nem nagyon törődtek akkor. Sőt volt idő, amikor szinte negatívumnak számított, angolul tanulni. Viszont oroszul természetesen kellett tudni.

Volt olyan tanár, aki különösen nagy hatással volt rátok?

Anikó: Bár ő nem számított tanárnak, de megemlíteném a portásbácsit és a feleségét, Schneider bácsit és, Schneider nénit. Bűbájos, gyerekszerető emberek volt. Alig tudom szavakba önteni. Nem tudom, hogy én voltam nagyon fiatal, és azért tűntek idősnek, vagy tényleg azok voltak, de ha valakinek bármilyen baja volt, és támogatásra volt szüksége, hozzájuk odamehetett.
Kató: Nekem Bada tanár úr. Egészen különleges színvonalon és módszerrel tanította a magyar irodalmat.
Anikó: Ő rám is nagyon nagy hatással volt. Ha jól emlékszem, ’56-ban, miután végeztünk, valami miatt elkerült a Madáchból. Fantasztikus tanár volt!
Kató: Nagyon sokat segített abban, hogy meg tudjuk fogalmazni azt, amit mondani akarunk, és világosan fejezzük ki magunkat. Voltak 5 perces és 10 perces feleletek, azoknak pont addig kellett tartaniuk. Aki nagy feleletet mondott, az kiállt a katedrára, és mint egy előadó bemutatta a témát. Ennek is megvolt a pedagógia hatása, ami rám nagy benyomást tett, és tulajdonképpen nagyon segített a további életemben. Alapvetően nem szeretek nyilvánosság előtt beszélni, de nála megtanultam!
Anikó: Olyan dolgokat tanultunk tőle, amiknek egész életünkben hasznát vehettük. Megszerettette velünk a verseket, az irodalmat. A kis és nagy felelések bennem is mély nyomot hagytak. Megszereztem azt a képességet nála, hogy ha meg volt adva, hogy mennyit beszélhetek, akkor pontosan tudtam, hol a vége. Nagyon fejlesztette az általános időérzéket.
Kató: Neki talán egy hibája volt, hogy a külföldi irodalmat kissé elhanyagolta. Ő magyartanárnak érezte magát. Szovjet illetve orosz irodalmat egyáltalán nem volt hajlandó tanítani. Valamikor negyedik második felében mondta, hogy akkor most olvasunk ezt meg azt az érettségire, de mi akkor már nem olvastunk ezt meg azt. Mondjuk nekem vicces volt, mert az első érettségi vizsgám magyarból volt és kihúztam Gorkij-t. Hát mondanom sem kell, hogy Gorkij-t egyáltalán nem tanított a Bada tanár úr, úgyhogy én mindent elmondtam, amit oroszból tanultunk, meg amit olvasni kellett. Kimentem, és tudtam, hogy puff… megbuktam. Végül nem buktam meg, hanem elég volt. Ez jól sikerült, és a Bada tanár úr még meg is köszönte, hogy valamit tudtam belőle. Azt hiszem ő volt a csúcs az iskolában az ottani négy évem alatt Ő és Fényi András, az igazgató, ők vezették a színjátszókört. Nagyon szívükön viselték a működését, minden lépését támogatták és figyelemmel kísérték.

Meséltek a színjátszókörről?

Kató: A Madáchnak egy különlegessége lett ez a színjátszókör, később nagy hírnévre is szert tett Budapesten és az egész országban. Több olyan színdarabot is előadtak, amit akkor nem volt szabad játszani, például Az ember tragédiáját.
Anikó: Én ebben nem nagyon vetem részt, csak távolról szemléltem az eseményeket. Viszont arra emlékszem, hogy a Tragédia rendezője megígérte nekem, hogy egy Csehov darabban majd szerepem lehet. Sajnos, ez elmaradt.

.

Anikó: Iszonyú nagy dolog volt, hogy Az ember tragédiájába bele mertek vágni, ez akkor tabu volt.
Kató: Az ember tragédiájának színrevitele nagyon sokat megmutatott abból a légkörből, hogy vannak, itt-ott lehetőségek, ahol ki lehet a rendszer alól bújni. Az is egyfajta lázadás volt, hogy a Bada tanár úr nem tanított szovjet irodalmat. Az egész iskola hangulatában volt valami, ez kétségtelen, ami egy kicsit konzervatívnak is meg liberálisnak is számított. Erre voltak, mint egy lepel, ráterítve a kötelező dolgok.

A diákéletben is megmutatkoztak ezek a jelenségek?

Kató: Mikor befejeztük a negyedik osztályt, és eljöttek az utolsó napok, akkor elhatároztuk, hogy mi fogunk ballagni. Akkoriban ugyanis tilos volt ballagni, mert az kispolgári csökevénynek számított, ilyeneket nem csinált egy „öntudatos ember”. Mi aztán szépen összejöttünk az utolsó napon, elindultunk, énekeltünk, és bejártuk az egész épületet. A végén kimentünk az udvarra ahol régen a távolugró sarok volt, és ott fejeztük be a ballagásunkat, hogy ebben is kicsit renitensek legyünk.
Anikó: Mi voltunk azok, akik elénekelhették a Gaudeamus-t.
Kató: Nem volt véletlen, hogy elhatároztuk, hogy mi csak azért is ballagni fogunk. Ez nem úgy jön az ember fejébe, hogy felébred reggel, és úgy dönt. Ez egy lassú, halk, láthatatlan folyamat, ami újító gondolatokat ébreszt az emberben. Valahogy ez a lázadás mindig is az iskola szellemében volt, annak ellenére, hogy a felszínen megvoltak a szigorú rendszabályok.

Tényleg hihetetlennek tartom, hogy mennyire más világ volt. Különleges élmény volt hallgatni, ahogy mesélitek, milyen tanárok voltak, mennyire kötött volt a rendszer és, hogy a gimnázium hogy segített benneteket abban, hogy megtaláljátok önmagatokat, és érvényesülni tudjatok a lepel alatt. Köszönöm szépen ezt a rendkívül tanulságos és elgondolkodtató beszélgetést!

Papp Zsófia 11.c