.
Ha jól sejtem, igazán sokszínű karrier áll mögötted. Dolgoztál nagy múltú napilapoknál, külföldről tudósítottál, és lényegében külpolitikai szakértővé váltál. Mesélnél kicsit a saját újságírói történetedről?
Az ELTE-n jártam kommunikáció alap- és mesterszakra. Nyilvánvaló választásnak tűnt, hiszen humán beállítottságú vagyok, nagyon szeretek olvasni és írni. A média, a sajtó világa viszont ezután kezdett körvonalazódni előttem. Többször gyakorlatoztam az egyetemi lét során, például a Duna TV-nél és a Budapest Timesnál is, ekkor vált szimpatikussá ez az irány, majd egyre tudatosabban haladtam efelé.
Politikával nem akartam foglalkozni. Sokáig azt gondoltam, hogy kulturális újságíró leszek. Ellenben az iskolai éveimhez végéhez közeledve történt egy váltás. Anyukám kubai, és figyelmesen hallgattam a történeteit. Kíváncsi voltam annak az országnak az eseményeire, ahonnan félig származom. Belefogtam egy Kubáról szóló blog írásába, és mivel egy diktatúrában megragadt állam, nagyon fontos része volt a politikai szál. Rájöttem, hogy ez rendkívül érdekes. Azt érzem, hogy nagyon szeretném, ha erről minél több ember tudna – nem csak a szép és egzotikus oldaláról. Egy kis égő kigyulladt a fejemben. Minden összeállt: beszélek spanyolul, angolul, és gyerekkoromban a szüleimmel sok helyen jártam, lebilincseltek az utazások.
Amikor befejeztem az egyetemet, egy könyvkiadónál dolgoztam, de vágytam arra, hogy a tudásomat újságíróként kamatoztassam. Szakmailag a legjobban döntöttem, amikor rövidesen otthagytam a munkámat, hogy külföldön tanulhassak. Nagy álmom volt, és a cardiffi egyetem egyéves mesterképzésénél nehezen találtam volna ideálisabbat. Gyakorlatorientált volt, tapasztalt tanárok és szuper mentorok segítettek. Tulajdonképpen lemodellezte a valódi újságírói tennivalókat. Ráadásul abban is rutint szereztem, hogy miként írjak angolul publikálható minőségben.
Ezzel a tudással és magabiztossággal könnyen el tudtam helyezkedni a Népszabadságnál. Gyakornokként alkalmaztak, mert éppen nem volt státuszuk, de pár hónap múltán főállásban szerződtettek.
A Népszabadság bezárását követően hol dolgoztál?
A Népszavához vettek át, több munkatársamhoz hasonlóan. Számomra ez volt a következő állomás, egészen mostanáig.
Visszatérve az ELTE-hez és a kommunikáció- és médiatudományhoz, hasznosnak találtad a képzést a pályádhoz, vagy inkább valaki másnak ajánlanád – például esetleg annak, aki elsősorban a PR [Public Relations] szférájában akar elhelyezkedni…
Azon a véleményen vagyok, hogy hasznos alapot ad. 2006 és 2011 között voltam hallgató, nem tudom, hogy azóta miként módosult a képzés. Nekem komoly és színvonalas elméleti ismeretet biztosítottak, megtanították azt a fajta kritikai gondolkodást, amivel elnavigálhatunk az életben és a média közegében. A tapasztalati tudást pedig gyakornoki státuszokkal tehette magáévá a diák. A nehézség az volt, hogy a legtöbb médiumnál a gyors tempó miatt nincs arra kapacitás, hogy mentorként javítgassák a szövegeinket. Szerintem nem árt, ha a felsőoktatási intézményből kikerülve, úgy mutatkozhatunk be egy médiumnál, hogy nyomdakész anyagokat tudunk leadni. Azért mentem Cardiffba, hogy ezt a készséget elmélyítsem.
Tehát a cardiffi egyetem egy ugródeszka volt számodra.
Pontosan. Egyrészt a tudás tekintetében, másfelől nagyon jól mutat az önéletrajzban, hogy valaki külföldi egyetemre is járt, megtapasztalt egy más kultúrát, más oktatási rendszert. Ekképpen
egyszerűen kitűnik a többi jelölt közül. Én tudatosan a Népszabadság külpolitikai rovatához jelentkeztem. A későbbi rovatvezetőm behívott interjúra, és elmagyarázta, hogy most nincs álláshely, de megnézné, mit tudok, hogyan illeszkedek be a napi sajtós ritmusba. Mondtam, hogy persze, köszönöm a lehetőséget, vágjunk bele! Visszalépésnek tűnt, hogy ismét gyakornok lettem, de úgy álltam hozzá, hogy ez egy befektetés. Hamar fel is ajánlottak egy pozíciót, a spanyol és latin-amerikai területekért feleltem elsősorban. Az erőforrások hiánya miatt azonban régóta nem tudnak a sajtóban minden területhez egyedüli felelősöket jelölni. Emiatt sok egyébről is publikáltam. Így legalább az ember látóköre nem szűkül be, mi több, kénytelen kilépni a komfortzónából.
Nagyon izgalmasan hangzik. Milyen egy munkafolyamat ebben a szerkesztőségben?
Elmondom, hogy milyen volt egy napom ügyeletes szerkesztőként.
Ilyenkor az én feladatom volt meghatározni, hogy a külpolitikai oldalakra milyen anyagok, milyen sorrendben kerüljenek, és ki hozza létre azokat.
Amikor felkeltem, az első dolgom volt, hogy megtudjam, mi történt a világban mialatt aludtam. Végigfutottam a kedvenc híroldalaimat: BBC, Reuters hírügynökség, CNN, Guardian.
Kialakult bennem, hogy hozzávetőleg melyek a legfontosabb események.
Ezután delegálni kellett a témákat. Egyébként hamar rá lehet érezni a folyamatra. Tudtuk, hogy ki melyik szöveget gyártja le gyorsan, profin, hiszen korábban már foglalkozott vele.
Reggel volt egy értekezlet, ahol mindezt összegeztük, majd el is kezdődhetett a gyakorlati munka, a cikkek alkotása.
Úgy is lehet írni, hogy elolvasunk hármat, és összerakunk egy negyediket – ami sajnos nem ritka a külpolitikai újságírásban –, viszont szerintem ez nem a jó út. Mindig törekedni kell arra, hogy legyen saját megszólaló (valaki, aki a helyszínen tartózkodik, vagy egy a témában jártas elemző), még akkor is, ha egy „külpolos” lehetőségei kötöttebbek a földrajzi távolság miatt. Gyakorlati példa: megtörtént a Brexit megállapodás karácsonykor. Nem elég arról beszámolni, hogy a felek miről tárgyaltak, milyen pontokat érintettek. Erről egyébként is lehet tájékozódni online, azonnal.
Úgyhogy ekkor fel kell keresni valamelyik agytröszt vagy egyetem egy Brexit terén különösen tájékozott szakértőjét.
Ez egy versenyfutás az idővel, mert közben írunk is, telik az idő, és még aznap, lehetőleg pár órán belül le kell szervezni a telefonos interjút. Van, hogy nem jön össze, de mindenképpen meg kell próbálni. Hogyha sikerül elérni valakit, aki szívesen nyilatkozik, akkor gyorsan fel kell tenni a kérdéseket, aztán feldolgozni az interjút, és abból gyúrni egy elemzést.
Elengedhetetlen kontextusba helyezni az olvasónak az esetet, hogy megértse, miért jelentőségteljes, ami történt, milyen hatásai lehetnek rövid-, közép-, hosszútávon.
Visszatérve a teendőkhöz, délután még várt ránk egy megbeszélés. Megnéztük, hogy az, ami reggel állt, még mindig érvényes-e. Hogyha történt olyan esemény, ami felborította a tervet, akkor módosítottunk. Majd a képszerkesztők és a tördelők segítéségével az oldal összerakása következett.
Egészen lapzártáig figyeltük, hogy történik-e valami az utolsó pillanatban, mert akkor bizonyos írásokat ki kellett hagyni, és villámgyorsan újat kellett készíteni. Ez finoman szólva is stresszes.
Ez a folyamatos rohamtempó, naprakészség óriási kihívásnak tűnik.
Nem nagyon lehet kikapcsolni. Az biztos, hogy akkor sem lazulhatsz el teljesen, ha nem vagy ügyeletes szerkesztő aznap, csak „újságíróként” alkotnod kell egy munkát.
Nyaralás alatt néha vágytam arra,
hogy semmilyen hírről se tudjak, a teljes pihenésnek szenteljem magam. Szerettem volna a sajtót mellőzve teljesen mást olvasni. Azonban tudtam, hogy ha ezt megteszem, teljesen lemaradok. Szóval biztosan nem lehet elengedni, de ha valakihez közel áll ez az életforma, nem teherként éli meg.
Mindenféleképpen kell egy elkötelezettség, sőt akkor végül is ez egyfajta szenvedély.
Igen, hivatás. Nem csupán egy munkahely, ahová bejárunk, és megírunk valamit. Szerintem az ember azért választja, mert van egyfajta küldetéstudata. Szeretné tájékoztatni az embereket az országban és a világban történő dolgokról, olyasmikről, amikről egyébként nem hallanának, vagy olyan emberek hangját elvinni a nagy közönség elé, akiknek máskülönben ez nem adatna meg. Éppen ezért nem okoz gondot, hogy a foglalkozásunk ekkora intenzitással van jelen a mindennapokban.
Kifejtetted, hogy az újságírás része a nyomozás, kapcsolatfelvétel is. Külpolitikai újságíróként van arra lehetőség, hogy külföldre utazz, és helyszínről tudósíts?
Van, de az tény, hogy iszonyatos financiális ráfordítást igényel. Sajnos ezt egyre kevesebb médium engedheti meg magának Magyarországon, de azért még van arra lehetőség, hogy a kiemelt jelentőségű eseményekre kiküldjenek.
Nekem utoljára a Népszabadságnál, a párizsi terrorcselekmények történtekor volt ilyenben részem. Az esti órákban kezdődött a merényletsorozat. Online felületre már készítettem anyagot, sikerült beszélnem egy magyar lánnyal, aki valamelyik helyszínen volt. A főszerkesztő a hajnali órákban hívott, hogy indulni kellene Párizsba egy fotós – Veres Viktor – és egy videós újságíró– Kovács Klára – kollégával, mert látta, hogy én is rajta voltam ezen az ügyön. Nagyon gyorsan történt minden. A Népszabadságnak muszáj volt ott lennie egy csapatával, hogy élőben tudósítson az eseményekről.
Hasonlóan, különböző szervezetek gyakran tető alá hoznak sajtóutakat. Ezek hasznosak a médium számára, mert a költségeket nem ő vállalja, ugyanakkor a másik fél szempontját tekintve, mindig feltüntetik a szponzort. Ilyen módon sok helyre eljutottam az Unió [Európai Unió] szervezésében; magán az Unión kívül jártam például Kambodzsában. Azon dolgoztunk, hogy megmutassuk, az ott élő kisebbségeknek, őslakosoknak milyen kihívásokkal kell szembenézniük.
Elképesztő, hogy bármelyik pillanatban készen állsz arra, hogy újságot írj, menj, akár a helyszínre is elutazz.
Ez a legérdekesebb része. Persze az ember rosszul érzi magát, mert, ha egy merénylet helyszínére érkezik, az az abszolút tragédia. Újságíróként viszont hatalmas szakmai kihívás. A helyszíni lét a legizgalmasabb, akkor tudsz úgy írni, hogy a saját bőrödön tapasztalod, érzed a szagokat, látod a színeket, ábrázolni tudod az
interjúalanyodnak az arckifejezését, a hangját, mindent. Ez a maximuma szerintem az újságírásnak. Az lenne optimális, ha az általános menetrend részét képezné, hogy a „külpolos” újságírók ide-oda utazgatnak. Csakhogy a valóság eltérő.
Említetted a pénzt, Párizsba egy szerkesztőség által jutottál ki, ők szervezték meg az utat. Ez egyfajta biztonságot jelent, ha jól gondolom. Van valamilyen tapasztalatod szabadúszással kapcsolatban?
Nem, most fogok erre a területre átevezni, remélem sikerrel. Egy szabadúszó kizárólag azzal foglalkozik, amiről azt gondolja, hogy a legmeghatározóbb az adott pillanatban, vagy ami a leginkább érdekli valamilyen okból kifolyólag. Nincs benne a napi őrületben, arra tud koncentrálni, amire szeretne, bele tud merülni. Emiatt előnyös, de pénzügyileg nagyon kiszolgáltatott helyzet. Valamint hiányzik a médium nyújtotta háttér.
Kétségtelenül kihívás, a jó oldalával együtt.
A szerkesztőségi tevékenységről múlt időben beszéltél. Most kipróbálod ezt a „szabadabb” formát. A PR terén fogsz tevékenykedni?
Igen.
Szintén a kommunikáció- és médiatudomány okán vetődött fel benned?
Tulajdonképpen adta magát. Nem ritka, hogy újságíróknak ez a B terve az életben. Tudjuk, hogy miként gondolkodnak az újságírók, mi az, amire ráharapnak. Van ismeretünk arról, hogyan kell valamit úgy tálalni, hogy az érdekes legyen, és ne egy unalmas sajtóközlemény, amivel biztosan nem akarnak foglalkozni. Emellett az íráskészség sem elhanyagolható. Tehát gyakori, hogy szakmabeliek ezt a lovat is megülik.
Mind a PR-nál, mind az újságírásnál célszerű a nyelvtudás. Mesélted, hogy a reggeli hírböngészéshez, és akár egy külföldi tudósítás vagy kapcsolatfelvétel alkalmával is szükségszerű lehet. Van emellett más praktikus készség, kompetencia?
A stabil nyelvtudás valóban nélkülözhetetlen. Még akkor is, ha nem külpolitikával foglalkozol. Lényeges, hogy más sajtóorgánumok olvasására is képes legyél, ne csak magyarok forrásokból tájékozódj. Az angolszász újságírás rajongója vagyok, fantasztikus munkák jelennek meg a nagy lapokban. Szerintem ezeket érdemes olvasni, mert nagyon sokat lehet tanulni belőlük. Ráadásul örömet okoznak, élményt adnak, és nagyon sok információt kínálnak.
Más, inkább intuitív dolog a kíváncsiság. Enélkül nem megy.
A kritikai gondolkodás is mérvadó, de ez olvasással fejleszthető. Olyan szövegek révén, amelyek ráébresztenek, hogy miért hangzottak el az adott szavak egy ember szájából, neki van-e mögöttes motivációja, egyáltalán kicsoda, micsoda ő.
Az olvasás azért is sarkalatos, mert általa megtanulhatjuk, hogyan kell felépíteni egy írást. Természetesen nem kell reggeltől estig cikkeket bújni, a szépirodalom, a könyvek is elengedhetetlenek. Az ember alapvető készsége, hogy rengeteg olvasással egyszerűen rögzülnek benne dolgok, amiket később elő tud hívni.
Mindemellett, hogyha efféle affinitása van valakinek, akkor bármit papírra lehet vetni. A lényeg, hogy mondatok legyenek. Írni, írni kell, hogy ez olajozottan menjen.
Ezeket a képességeket érdemes gondozgatni gimiben. Az egyetemen pedig megfelelő irányba terelheted és szakmaivá kalapálhatod őket.
Nagyon örülök, hogy kiemelted a kíváncsiságot, ez számomra kulcsszó. Hiszen végül is az újságírás mindig valami újat mutat.
Igen. Egyfolytában a dolgok mélyére ás, kutatja, hogy a történések miért és hogyan alakultak, minek volt rá hatása, és mi lesz a következménye. Az egész egy kérdésfeltevés-sorozat, az ezekből kialakuló válaszok azok, amelyek megadják a végső formáját.
Mit gondolsz az újságírás jövőjéről?
Azt gondolom, hogy világszerte nehéz időszakban élünk. Az egyik legnagyobb kihívásnak érzem, hogy most már mérhetetlen mennyiségű forrásból lehet tájékozódni. Voltaképpen jól hangzik, viszont nagyon-nagyon sok az ellenőrizetlenül áramló információ, és ez az álhírek melegágya. A közösségi oldalakon is számtalan olyan tartalmat osztanak meg emberek, amikről nem is sejtik, hogy a hitelessége megkérdőjelezhető. A legtöbb hírfogyasztó még abban a hitben él, hogy amit megüzennek a lapok, az úgy is van.Ez igaz az online térre is, gyakran megelégednek azzal, hogy „Hát ez az internet lejött.”.
Holott közben megváltozott a világ. Régebben néhány mérvadó napilap, hetilap, komoly tévécsatorna szerepelt a piacon. Az teljesen más realitás volt. Most azonban felhígult az egész, bárki publikálhat az interneten. Sajnos sokaknak a fejében még nem érte utol egymást a kettő. Nagyon nehezen veszik észre az emberek a különbséget, könnyedén bedőlnek. Hajlamosak olyan dolgokat is elhinni, amikkel szemben különösen kritikusnak kellene lenniük.
Elég nehéz bármit is kezdeni ezzel. Úgy vélem, hogy nagyon fontos volna edukálni az embereket. Azt a kritikai gondolkodást erősíteném, amiről már korábban is beszéltem, hogy eltűnődjünk, pontosan mi az adott oldal célja, ki közölte a rajta megjelenő cikket, szakértője-e ennek a témának, szándékában áll-e befolyásolni az olvasót.
Ezt látom az újságírók és a minőségi újságírás jövőjét illetően a legnagyobb próbatételének. Arról nem is beszélve, hogy nagy volumenben milyen politikai vonatkozásai lehet.
Remélem, hogy az álhírek térfoglalása csökkeni fog, és pozitív irányba fejlődik az olvasói megítélés. A jövő generációjának a felvételi, esetleg a fakultáció tekintetében milyen tanácsokat tudnál adni? Melyik tantárgyból tettél emelt érettségit?
Magyarból és töriből. Szerintem, aki humán vonalon menne tovább, és érdekli ez a foglalkozás, annak az irodalom nélkülözhetetlen, az olvasás alapként szolgál. A történelem pedig na abban segít, hogy – akár egy fakultáció keretein belül – szélesebb képet alkothassunk a múltúnkról, globális szinten is.
Nem tudom, hogy médiából van-e lehetőség fakultációra. 2002 és 2006 között jártam a Madáchba, úgy rémlik, akkor lehetett ebből is érettségizni. Az viszont kétségbevonhatatlan, hogy magyarral és törivel, ezzel a két tantárggyal nem nagyon lehet hibázni.
Madáchosként eszedbe jut olyan gimis pillanatkép vagy akár élmény, amelyre mosolyogva gondolsz vissza?
Ha visszagondolok a gimire, boldog képek sorozataként jelenik meg. Szuper négy év volt, nagyon-nagyon jó kis közösséggel, a tanáraink is fantasztikusak voltak. Nem tudok hirtelen egyetlen momentumot kiragadni, a gólyaavatástól kezdve egészen a szalagavatóig, a ballagásig csupa jó élményeket éltem át. A táborok, mindenféle madáchos program, az összes év felhőtlen volt. Persze azért komoly tudást szedtünk magunkra, és mindez nagyszerű közegben és szellemiségben történt. Csak kellemes emlékeim vannak a Madáchról, őszintén.
Szerintem van egy igazi „madáchos életérzés”, vagy nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg…
Egyébként nagyon érdekes, mert a Népszabinál is volt egy kolléganőm, akiről kiderült, hogy szintén madáchos volt.
Utána ugyanezt tudtam meg egy, a baráti körben lévősrácról. Rögtön volt egyfajta cinkosság, egy kapocs.
Kialakul egy plusz kötelék a volt madáchosok között. Szerintem ezt nem minden intézmény mondhatja el magáról. Egyetlen másik sulis tapasztalatom sem közelíti meg a középiskolás időszakot, pedig nem rosszak.
Annyira nem formált egyik sem, mint a Madách.
Ez nagyon szép végszó, tökéletes befejezés. Örülök, hogy így gondolsz vissza rá!
Nincs bennem semmiféle hízelgés. Remélem, neked is hasonlóak a benyomásaid.
Igen, teljesen.
Van, ami nem változik.
– nevet.
Virág Gréta, 2020
