Sommer Katalinnak hívnak, 1939. február 20-án születtem, egy tulajdonképpen kispolgári családba. Az apukám textil technikus volt a Magyar Pamutiparnál, anyukám pedig ugyanott dolgozott az irodába, már nagyon fiatalon. Ott ismerkedtek meg az apukámmal, és megesküdtek 1935-ben. Itt a dohány utcai Zsinagógában volt az esküvőjük, és én 1939-ben születtem, és 1940. június 16-án megszületett az öcsém is. Úgyhogy mi így négyen voltunk egy neológ zsidó család.
Az apukámat már 1940-ben elvitték munkaszolgálatra. Hol hazajött, hol nem, hol újra vissza kellett mennie. Úgyhogy én, vagyis tulajdonképpen az anyu megőrizte az apunak a szabadságos levelét a munkaszolgálatból, 1940-ből már.
Azt, hogy ez munkaszolgálat, azt nem tudtam. De azt, hogy az apu időnként elment, meg azt, hogy időnként hazajött, igen. Úgyhogy azért vannak emlékeim az apukámról.
A hatodik kerület Nagymező utca 25-ben laktunk, és abban a házban nagyon-nagyon sok zsidó család lakott. Úgyhogy amikor bejöttek a zsidótörvények, és a zsidókat összeköltöztették, a Nagymező utca 25. csillagosház lett. Ahonnan a keresztény lakóknak egy nagy zöme elköltözött, és zsidó családokat költöztettek be. A ház kapuján kint volt a Magen David, a sárgacsillag, úgyhogy ez egy hivatalos csillagos ház volt.
(…) A Vadász utca 29 az egy zsidó üveggyárosnak volt a üveglerakata, és ezt amikor bejöttek ezek a szigorítások, ezt a svájci követség rendelkezésére bocsátotta és a svájci követ itt osztogatta az úgynevezett Schutzpass-t. A svájci követség adott ki ilyeneket, ami azt igazolta, hogy ennek a menlevélnek a tulajdonosa svájci állampolgár. A nagybátyám ott dolgozott az ellátási osztályon és ő szerzett nekünk ilyet.
(…) Az anyu, az apunak a mamája, az öcsém meg én bementünk a budai Nagy Antal utca 3-ba.
(…) Egyik nap, a nyilas hatalomátvétel után nyilas suhancok betörtek a házba, mindenkit igazoltattak. Az anyu hiába mutatta ezt a menlevelet, széttépték, és az egész házat kizavarták a Margit híd jobb oldalán lévő parkhoz. Sorba állítottak mindenkit, mi a sornak a végén álltunk. Azt, hogy a nyilasok belőtték a Dunába az embereket, azt később tudtam meg az anyutól. Arra emlékszem, hogy sok gyerek volt, és az egyik gyerek el kezdett sírni. Gyerekek voltak és nagyon öregek, mert ugye a férfiak munkaszolgálatban voltak.
(…) Az sose derült ki, hogy az ottani környező házakból valaki betelefonált-e a svéd követségre és ezért volt itt Wallenberg, vagy nem tudom. Én akkor öt és fél éves voltam, csak arra emlékszem, hogy volt egy nagyon magas bácsi.
De hogy ez a magas bácsi Wallenberg volt, azt anyu mondta nekem sokkal később.
Visszatereltek minket a Budai Nagy Antal utca 3-ba.
Október vége, november eleje volt, minket a gettóba. Az nekem képileg megvan az emlékezetemben ahogy mentünk végig a Szent István körúton és mentünk be a gettóba és arra emlékszem, hogy a Klauzál térre vittek, és ott asztalok voltak és én hallottam mindenféle visszaemlékezésekben, hogy ott ládákkal vártak, és megparancsolták, hogy akinek van jegygyűrű óra valami ékszer vagy pénz, hogy abba a ládába vagy kellett dobni. Én erre a ládára nem emlékszem, csak arra, hogy nagyon sokáig álltunk, az asztalok mögött ültek emberek és címeket adtak, hogy hova menjünk, mert ugye a gettó területéről a keresztény lakosságot kiköltöztették, akik elvitték a bútorokat, tehát ott maradtak ezek az üres lakások. Minket az Akácfa utca 3-ba küldtek.
(…) Olyan tömegnyomor volt, hogy az anyu meg próbált keresni valami másik helyet ahova el tudunk menni.
(…) December 24-én Budapest kapott egy szőnyegbombázást és egész Pestet lerombolták. Arra emlékszem, hogy fölnéztem és nem volt tető a fejük fölött, a légnyomása elvitte.
Az anyukám próbált helyet keresni, hogy tudjunk valahova menni és a Dob utca 60-ban talált helyet.
A Nagymező utcában, amikor a csillagos házban laktunk, ott volt egy házmester, aki ilyen karszalagos nyilas volt, Bóna úrnak hívtak és a nagymamát az anyunak a mamáját azt elvitték az újbudai téglagyárba onnan indultak ilyen gyalogmenetben Auschwitzba. És ez a Bóna úr megtudta, hogy a nagymama ott van és nem tudom milyen indíttatásból, de elment oda a téglagyárban és behozta hozzánk a nagymamát a gettóba. És a felszabadulás után volt bírósági tárgyalása a Bóna úrnak és az Anyu elment oda tanúnak. És elmondta, hogy a nagymama hogyan menekült meg a házmester segítségével.
(…) A zsidótörvény eltörlése után csak azt éreztem, hogy minket mindenütt lekezeltek.
Mindenkinek el kellet mondani, hogy mi volt apád ’45 előtt, – az senkit sem érdekelt, hogy nem jött haza a munkaszolgálatból, vagy hogy agyonverték – az én apám ugye textil nagykereskedő volt. Úgyhogy amikor a nyolcadikat elvégeztem, nem főgimnáziumba, mert oda nem mehettem, hanem nagy protekcióval elhelyezkedtem vasesztergályos ipartanulóként. Bekerültem a Magyar Acélművekbe, de fél év után behívatták az anyut, hogy vegyen ki engem onnan, mert nem tudják a testi épségemet garantálni.
Én ilyenformán az antiszemitizmussal a háború után itt találkoztam.
Úgy éreztem, hogy nekünk meg kell védeni magunkat.
(…) Mentem jelentkezni a Nagymező utcai színházba statisztának a Légy jó mindhalálig-ba. És ott nekem ez a szakma nagyon megtetszett, és ott maradtam gyakornoknak. Így tanultam egy olyan szakmát, ami aztán az egész életemet végig kísérte.
(…) Úgy éreztem, hogy valahova tartoznom kell és a zsidósághoz szerettem volna tartozni és így kerültem ide, a Dohány utcai templomba.
Mindenki kérdezzen addig, amíg még lehet!
