Stana Alexandra

Miben segített a Madách?

Én nagyon-nagyon szerettem a Madáchba járni, iszonyatosan jó élmény volt itt tanulni. Az az igazság, hogy én voltam a stréber, aki mindig jelentkezik. Nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy pszichológiára vagy táncművészetire menjek. Éreztem a nyomást, mert minden osztálytársam nagyon jó egyetemre jelentkezett, mindig hallgattam, hogy ha jó jegyeim vannak, akkor olyat kéne tanulnom, amiben ezt jól ki tudom használni. A tanáraim nagyon sokat segítettek ebben, mind támogattak, azt mondták, hogy ne foglalkozzam más véleményével, azt válasszam, amit a szívem diktál, meg fogom bánni, ha nem azt teszem. Végül ezt az utat választottam, és látjátok, nem bántam meg! (nevet)

Hogyan kerültél az Experidance-hez?

Én próbáltam mindig magamnak választani, hogy merre megyek tovább, és ha nem úgy sikerült, ahogy akartam, akkor mindig kétségbe estem, hogy „Úristen, most mi lesz velem?”. De az élet mindig sodort valamerre, az Experidance is így jött. Az egyik osztálytársam mondta, hogy ő elmegy egy castingra, én meg kapva kaptam az alkalmon, és gondoltam, tök jó lesz, én is kipróbálhatom, táncolhatok végre. Akkor még azt se tudtam, hova megyek. Ciki. (Nagy mosoly.)
Elmentünk a castingra, ahol nagyon nehéz elemeket kértek. Mindig olyan voltam, aki beáll az első sorba, mert „én azt biztos tudom”. Hát nem tudtam. (Nevet.) Szerencsére volt három forduló, ott pedig meg tudtam mutatni azt, amiben jobb voltam. És képzeljétek el, felvettek! Így kerültem oda, és végül 6 évig ott voltam.

Mi volt a kedvenc szereped és darabod?

A kedvencem szerepem Sissi volt, bár nem sokat táncoltam, de abba bele tudtam magam élni. Az előadás végen mindig sírtam. Ilyen katarzist minden alkalommal elérni fantasztikus.
A kedvenc darabom táncos szemmel az Ezeregy év, mert az kihívás volt a nulla néptáncos múltammal. “Néző szemmel” a Nagyidai cigányokat szerettem a legjobban, nagyon szórakoztató darab, még eltáncolnám egy párszor.

Hogy kötöttél ki a luxushajón?

Érdekelt engem a hajózás világa, de mivel nagyon szoros kapcsolatban vagyok anyukámmal, eleinte nem akartam elszakadni, messzire menni tőle. Hat év után viszont úgy éreztem, hogy az Experidance kicsit elég volt, kell valami frissítés. Elkezdtem nézegetni a hajókat, és pont ekkor találkoztam a mostani barátommal, aki ebben a “hajózás dologban” volt benne. Megbeszéltük, hogy megpróbáljuk ezt együtt. Persze ehhez is sok minden kellett, castingok és videók küldözgetése különböző cégeknek.

Milyen élményeid voltak a hajóúton?

Hajón élni nehéz dolog, iszonyatosan szigorúak a szabályok. Nincs olyan, hogy rossz napod van, és elnézik neked, ha nem mosolyogsz. Viszont nincs olyan ország a Karib-tenger közelében, ahol ne jártam volna, és ez óriási élmény. Összesen 40 országban voltam. Ez általában nem adatik meg az embereknek, nincs idejük, pénzük. Elképesztő helyeket, kultúrákat láttunk. Ha valakinek karib-tengeri országokat említünk, rögtön a pálmafa, tengerpart jut eszébe, de azért nincs mindenhol így. Kubában óriási szegénységben élnek, ott megtanulod értékelni az itthoni dolgokat, rájössz, hogy igazából milyen szerencsés vagy.
Persze rengeteg emberrel is találkoztunk, ami nyelvgyakorlás szempontjából is jó volt, és sok tapasztalatot is szereztünk. Tanítani kellett sok különféle embert, tőlük is sokat tanultam. A hajón ott volt a párom, de mégis felnőtté kellett válni, önállósodni.

A karantént hogyan élted meg a hajón?

Amikor a hajón ragadtunk, borzasztóan kiborultam. A hajó egy zárt világ, nem nagyon érzékeled a külső eseményeket. Csak TV-ből láttuk, hogy mi történik, nehéz volt elhinni, hogy ez a valóság.
Bezártak minket a kabinba, a kaját is szkafanderben hozták elénk. Sokan mondták erre itthon, hogy „mi is be voltunk zárva”. Oké, de a kabin az kb. akkora, mint egy fürdőszoba, ami nem igazán emberi körülmény. A legrosszabb a bizonytalanság volt, hogy látod-e még a családodat, mi van, ha velük történik valami? Aztán jött a hurrikánszezon, dülöngélt a hajó, repkedtek a székek, és ilyenkor arra gondoltam, lehet, hogy soha nem jutok haza. Borzasztó nehéz volt.

Hogy kerültél a TV2-höz?

Mikor hazajöttünk nagy nehezen, jött a pánik, hogy most mihez kezdjek. Ekkor láttunk egy posztot, hogy indul majd a Dancing with the Stars. Kiderült, hogy oda olyan táncosokat kerestek, akiknek például jó versenyeredményei voltak, mint nekem. Interjúra küldtek, utána pedig egy kezdőt kellett tanítani. Úgy éreztem, hogy az nagyon rosszul sikerült, mert a vezető 10 perc után már mondta, hogy „Jó, köszi…, majd hívunk.” A tipikus elutasító szitu.
Pár hét múlva mégis hívtak, hogy sikerült, bejutottam!

És akkor az utolsó kérdésünk…

Jaj, ne! Az utolsó? (nevet)

Miben más a TV-s szereplés, mint a színházi?

Nem teljesen tudom összehasonlítani, mert a színházban profikkal dolgozol együtt, gyorsabb a munkafolyamat és egy teljes darabot csinálunk. Itt viszont teljesen kezdővel táncoltam, és három nap alatt kellett összerakni egy másfél perces koreográfiát. Ezen kívül a színházban egy irányba dolgozol: ott van a nézőtér, meg a színpad. A TV-ben úgy kellett mindent megcsinálni, hogy a kamerák tudják venni. Pontosan tudni kellett, hogy meddig lehet kijönni, hogy ne rúgjam le a kamerát, és ha fordulok, akkor oda kell dobnom egy puszit, mert ott a 4-es kamera.

Köszönjük a beszélgetést!

Én köszönöm. Élmény volt!

Szanditól megtudhattuk, hogy mindig a szívünket kell követni, úgy bármit el tudunk érni, ahogyan ő. 🙂

Az interjút Várnagy Boglárka, Sziklai Zsófia, Szuhaj Hanna és Nguyen Phuong Linh készítette.